Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
KRÓNIKA
KRÓNIKA 269 Gyászbeszédek Schultheisz Emil professzor búcsúztatásán (2014. június 25., Fiumei úti temető) Kedves Krisztina! Tisztelt gyászoló, emlékező barátok, tisztelők, tanítványok, munkatársak! Schultheisz Emiltől búcsúzunk. Búcsúzom a Semmelweis Egyetem oktatói, kutatói és az egyetem rektora, valamint a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége nevében. Schultheisz Emil hatalmas ívű, kivételesen aktív pályája a viharos 20. századunk második felét, és még a 21. század elejét is meghatározta hazánkban. Az egyetemen intézetigazgató egyetemi tanárként, az Orvostörténeti Intézet vezetőjeként, majd emeritus professzorként végezte munkáját. Elnöke, majd Örökös Díszelnöke volt a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak. Igazgatta a Kútvölgyi úti Kórházat, és belgyógyász főorvosként annak Belgyógyászati osztályát. Mindezek mellett Schultheisz Emil 1972 és 1984 között az Egészségügyi Minisztérium vezetője, majd minisztere volt. A többszörös vezetői feladatokból szűrte le a mindenkori vezetőknek szóló tanulságot „....ha az ember jól akar vezetni, akkor tudnia kell, hogy nem maga csinálja! A vezetés egyetlen titka, hogy jó munkatársaim legyenek!” Egyetemi tanárként az orvostörténelmet tanította. A tantárgyhoz briliáns jegyzetet írt, amelyet Antall József néhai miniszterelnök, akkor a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatója, lektorált. Az orvostörténelmet nemcsak az orvosoknak kell tanulmányozniuk, - tanította - hiszen az része a művelődéstörténetnek, a szorosan vett szakmatörténetnek és szerves része a tudománytörténetnek is. Éppen az orvosi munkajellegéből következően az orvostörténelem szorosan összefügg a köztörténettel, az ún. általános történelemmel is - írta az egyetemi jegyzet bevezetőjében. „Kétségtelenül kitűnő szakember, jó orvos lehet valaki az orvostörténelem alapos stúdiuma nélkül is” - írta megengedően, - de „ennek ismerete azonban még jobb orvossá tehetiVallotta, hogy korszakonként „az orvosok magatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi ”. Egészségügyi miniszterként rendkívüli tisztánlátással és korunk fejlődésének világos értelmezésével az integrált betegellátás megteremtését, vagyis a járó- és fekvőbeteg-ellátás térbeli és időbeli összekapcsolását tűzte ki célként. Ezen belül szorgalmazta, hogy a beteg az ellátórendszer legalsóbb fokán kapja a lehető legjobb és végleges ellátást. Az orvos munkáját a művész alkotásához hasonlította. „Az orvoslásnak tudományos volta mellett igen sok egyedi, szubjektív, nem mérhető eleme van. A művészet egyszeri és egyedi, intuitív, inspirativ, szubjektív és soha nem mérhető. ....Ez az egyedi és személyes m omentum, az intuíció az, ami a művészetben és az orvoslásban közös. Az orvostudomány egyre objektívebb, egyre egzaktabb módszerekkel dolgozik, a páciens pedig egyre inkább hiányolja a személyes hangot, a csak vele való törődést, és várja azt a „megérzést és megértést”, amit -a .... tudományos módszereken túlmenően — .... személy szerint az orvos adhat” - olvashatjuk Művészet és medicina című írásában. Minisztersége idején valósult meg az első magyar egészségügyi számítástechnikai koncepció kidolgozása. Miniszteri munkájának egyik legjelentősebb fegyverténye a Magyar Pszichiátriai Társaság megalakitása volt, melyet akkor - marxista meggondolásból - nem akartak engedni. Schultheisz Emil szellemi tekintélyével szembe tudott szállni a pártközpont
