Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Két kórtani korszak
TANULMÁNYOK KÉT KÓRT ANI KORSZAK BÍRT ALAN GYŐZŐ „Komor munka a boncolás, hogy legyen minél több tudás arról, mit ekképpen szerzünk: mint romlik kórságtól testünk.” I. A tudományos kórbonctan és a diagnosztika kezdetei A betegségek keletkezéséről alkotott elképzelések és a különböző kultúrákban, vallásokban, népi hagyományokban sokféleképpen alakultak. A bennünket közelebbről érintő görög-római világban az időszámításunkat követő másfél évezredben a Galénosz nevéhez köthető antik medicina volt az irányadó, ami egyházi és arab közvetítéssel, keleti elemekkel is keveredve, épült be az európai orvosi gyakorlatba. Mint ismeretes, ebben a medicinában a humorai- pathologiai értelmezésen volt a hangsúly. A pathologia modernizálásának kezdetét kétségtelenül a kórboncolások jelentették, melyeket részben diagnosztikai érdeklődésből, részben törvényszéki orvostani indítékból végeztek. Tudjuk, hogy már az alexandriai orvosi iskola nagy tudósai vizsgálódtak ilyen módon az anatómiai- élettani-kórtani ismereteik gyarapítására. Galénosz is tőlük sajátította el orvosi alaptudását, hatásukra vállalkozott fontos bonctani-fiziológiai kutatásokra, kísérletekre. A középkor évszázadaiban ez a magas színvonalú tudománygyarapító folyamat megszakadt, de azért továbbra is előfordultak kutatási célú boncolások. Dokumentációik között akadnak értékes kéziratok is. Ilyen anyag gyűjteményes összeállítása Antonio Benivieni (1445-1502) De abditis causis morborum című munkája, amit a szerző halála után 1505- ben adtak ki. Egy korabeli méltatója szerint a szerző világos és folyékony latinsággal rögzíti a 47 kortörténetet, mellőzve az akkoriban szokásos filozófiai, alkímiai, asztrológiai fejtegetéseket. Csak a szorosan vett, orvosilag fontos adatokra szorítkozott és hangsúlyozta a boncolási adatok jelentőségét a kórkép tisztázásában. Benivieni jól dokumentált leírásaiból az epekő, a pericarditis, a csípőizületi gennyes gyulladás, az anyától a magzatra átvitt szifilisz kórképeit emelhetjük ki. Idővel egyre gyakrabban fordult elő, hogy az orvosok érdekes eseteiket klinikopatholo- giai szempontból feldolgozták, dokumentálták és közzétették. A felvilágosodás korába lépve, mind nagyobb érdeklődés nyilvánult meg a természeti jelenségek világa iránt. Érthető, hogy az elnagyolt, túláltalánosított galénoszi nedvkórtan helyébe egy megújult szolidarpathologiai irányultság kerekedett felül. Ennek az irányzatnak alapműve Giovanni Baptista Morgagni /1682-1771/, paduai orvosprofesszor De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis /1761/ című alkotása. A címében foglaltakról megjegyzendő, hogy
