Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖNYVSZEMLE
238 Comm, de Hist. Anis Med. 222—225 (2013) elemzések csak a városi népességre korlátozódnak, mert a városfalakon túl már más viszonyok uralkodtak, a falusiak nem költözhetett be városba. A városi nyilvántartások mindenre kiterjednek, az itt élő lakosságra, a lakóházakra, azok nagyságára és tagoltságára, a családok szerkezetére, adózási kötelezettségeikre, ebből fakadóan a jövedelmeikre, stb. Az egyes összeírások képet adnak a külvárosiak szegénységéről, az urbanizáció alacsony fokáról is. Az elemzés kiterjed a hétköznapi városi élet minden mozzanatára, olyan háttérinformációk feldolgozásával, amelynek megismerése feltétlenül szükséges, mindamellett az olvasó számára érdekfeszítö olvasmányul szolgál. Sokszor regényes mozzanatok teszik színesebbé a leírtakat. Adatokat találunk a városi polgári családokról, a családi élet időtartalmáról, a későn kötött házasságokról, a gyermekek számáról. Igen lényeges volt a népesség időnkénti összeírása, a nemek és életkorok szerinti statisztikai bontás. Más összeírás viszont a foglalkozási ágakat, a mesterek nevét, életkörülményeit tartalmazza, az adófizetés mértékéből következtetni lehet a tevékenység nagyságára és eredményességére. Egyéb források adatokat közölnek a céhes iparosság jelentős átalakulásáról, a piacon zajló életről, a német-magyar együttélés lehetőségeiről. Nem közömbösek azok az adatsorok sem, amelyek utcánként feldolgozzák a háztulajdonosokat, a bérlőket, a polgárság vagyoni és foglalkozási megoszlását, amelyből nyomon követhető a vagyonosodás- szegényedés, a foglalkozási tagolódás átalakulása. Igen lényeges, hogy az előbbi tételeknél személynév szerinti felsorolások vannak, tehát nem általánosított számadatokat közölnek. Az összeírások nemcsak a „polgárokat”, az adófizető lakosságot vizsgálják, hanem számba veszik a szolgálókat is. A szerző táblázatokat készített az ismert foglalkozások 1480-1580 közötti változásairól, illetve az ebből levonható következtetésekről, kimutatta, hogy az egyes céhek mennyire voltak képesek szabályozni a céhtagok létszámát. Tették ezt abból a célból, hogy megóvják az iparűzőket a jövedelemvesztéstől, és az életszínvonal csökkenésétől. A közel 300 oldal terjedelmű feldolgozást mintegy százoldalnyi jegyzet és irodalmi jegyzék követi. Összegezve elmondhatjuk, hogy egészen kiemelkedő színvonalú könyv került az olvasók kezébe, amely negyven év távlatában sem veszített értékéből, mindmáig képes újdonságot adni. Kapronczay Károly Kapronczay Károly: A magyar-lengyel orvosi és közegészségügyi kapcsolatok múltjából (1945-ig). Bp., Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2013. 274 p., ill. Kapronczay Károly a magyar-lengyel egészségügyi kapcsolatok történetének kétség kívül legkiválóbb szakértője. Érdeklődése azonban nem csupán az orvostörténetre terjedt ki, hiszen több könyvében is feldolgozta a magyarországi lengyel háborús emigráció történetét is, sőt a magyarországi lengyel etnikum históriájáról is írt már kitűnő tanulmányt. Jelen kötete sem áll előzmények nélkül: a témával kapcsolatban Kapronczaynak több mint egy tucat cikke és egy rövid könyve is megjelent már (Bp., 1992), sőt akadémiai doktori értekezését, 2012-ben, szintén e témáról írta. Valójában ennek az akadémiai doktori értekezésnek átdolgozott változata a jelen munka. A mű a források gazdag jegyzékével és egy, a további kutatásokat is kitűnően segítő forráskutatási útmutatóval indul, majd időrendben haladva mutatja be tárgyát. Gyakorlatilag a 15. századdal, a krakkói egyetemi orvosképzésben részt vevő magyar hallgatókkal kezdődik történetünk. Áttekintést kaphatunk más egyetemek (Danzig és Bécs) magyar-lengyel közös vonatkozásaira is, majd az Anjouk, Jagellók és Hunyadiak udvari orvosainak biográfiáival ismerkedhetünk meg. (A téma ezekben a korai időkben valójában csupán pcrcgrinációtörténcti illetve proszópográfíai vizsgálatokra ad lehetőséget.) Kapronczay olyan egykori krakkói diákokat is megemlít, pl Sebastian Pauschnert vagy Georg Wcrnhert akik Magyarországra hazatérve jelentősét alkottak. Kiemelt figyelemben részesülnek a Báthory István fejedelem, későbbi lengyel király személyével kapcsolatban álló orvosok, illetve a. halálával kapcsolatos orvosi viták is. A 17. századi lengyel-magyar kapcsolatokat szintén elsősorban biográfiai, proszópográfíai módszerekkel mutatja be a szerző. Igen érdekes fejezet foglalkozik a Rákóczi-szabadságharc és a 18. század magyar-lengyel orvosi kapcsolataival: valójában a 18-19. század az a kor, amikor már a két ország közegészségügye is összekapcsolódhatott, elsősorban a járványok elleni védekezés terén. Szabadságharcunk lengyel orvosi vonatkozásairól és a lengyel és magyar orvostörténészek kapcsolatairól is szó esik a következőkben. Különösen szorosakká váltak a magyar-lengyel orvosi kapcsolatok a kiegyezés után, mivel azonban Lengyelország, mint önálló állam az adott időszakban nem létezett, az intenzív kommunikáció valójában csupán egyes személyekkel folyhatott. A továbbiakban Hcrczeg Árpád és Szumowski „Szaniszló” tudományos együttműködéséről olvashatunk, majd históriánk a Magyarországra menekült lengyelek egészségügyi ellátásának történetével, illetve Orsós Ferenc katyni szerepének értékelésével zárul.
