Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KRÓNIKA
226 Comm, de Hist. Artis Med. 222—225 (2013) szabb tanulmányutat tett az USÁ-ban, hazatérve pedig ő szervezte meg Izrael első cisztás fíbrózis-klinikáját. 1987- ban vonult nyugdíjba, ettől kezdve elsősorban az orvostörtcnct-írásnak élt. Munkásságának középpontjában a zsidóknak a magyar kultúrában játszott szerepe, különösen pedig a magyar zsidó orvosok munkásságának méltatása állott. E témákban több mint száz publikációja jelent meg Magyarországon, Izraelben és más országokban is. Fő műve, a Zsidó származású magyar orvosok. 150 életrajz 2011 -ben látott napvilágot Budapesten. A kötet folytatása, további 150 életrajzzal, egyelőre sajnos kéziratban olvasható csupán. A magyar orvostörténetet azonban nem csak írásban, hanem szóban is propagálta, elsősorban az izraeli magyar rádióadásokban, és a kinti magyar közösségnek tartott előadásokon. Fáradozását és eredményeit a Magyar Orvostörténelmi Társaság 2010-ben Zsámboky-díjjal honorálta. Érned doktort a magyar zsidóság története azonban tágabb értelemben is érdekelte. A magyarországi cionizmus történetéről írott rendkívül értékes és érdekes könyve, A magyarországi cionista mozgalom története (1902-1948) címmel a Bethlen Téri Füzetek sorozatában, 2002-ben jelent meg. Alexander Ernődet magam az Orvostörténct Könyvtárban tett látogatásai során ismertem meg a 90-cs években. Az idők során barátság alakult ki köztünk. Mivel Sándort a magyar kultúrához és szülőhazájához eltéphetetlen szálak fűzték, szinte minden évben hazalátogatott. Ilyenkor találkozhattam, beszélgethettem vele, hallgathattam bölcsen ironikus történeteit. Lenyűgözött életereje, optimizmusa, teremtő energiája. Nehéz élete, az őt itthon, majd Izraelben ért súlyos sorscsapások ellenére mindig megőrizte derűjét, intellektuális erejét, érdeklődését. És bár magát mindig is zsidónak vallotta, mélyebben, igazabbul volt magyar, mint sokan, akik magukat nagy lármával hirdetik annak. Sosem feledhetem, ahogy egy budai étterem napos teraszán vigyázban állva szavalja el a megdöbbent közönségnek a Nemzeti dali, miközben szeméből peregnek a könnyek. Magyar László András GRYNAEUS TAMÁS (1931 -2008) 2008 novemberében tragikus balesetben - az Athosz hegy lábánál - elhunyt Grynaeus Tamás, aki 1962 óta volt társaságunk tagja, 1962-től jelentek meg tanulmányai az Orvostörténeti Közleményekben. Orvosnak, történésznek és néprajzkutatónak vallotta magát, de ennél szélesebb körre terjedtek ki tudományos kutatásai. 1949- ben érettségizett, kétévi munka után 1951-ben lett hallgatója a Szegedi Orvostudományi Egyetem általános orvosi karának. Orvosi stúdiumai során hallgatta Bartucz Lajos híres antropológiai előadásait, akinek ajánlásával részt vett a Szegedi Egyetem Embertani Intézetének Tisza-vidéki ásatásaiban és feldolgozó munkáiban. Néhány hónapja volt még orvosi diplomájának megszerzéséhez, amikor az 1956-os forradalomban való részvétel vádjával letartóztatták (1957. február 13-án) és kétévi börtönre ítélték „szervezkedésben való részvétel” címen. Megjárta a hírhedt internáló táborokat és börtönöket. „Börtönélményei” az 1990-es évek közepén az Új Írás c. folyóiratban is megjelentek. 1959 után az Óbudai Hajógyárban segédmunkás, majd az ORFI-ban állatkísérlett laboratóriumban „segéderő”. Szerették főnökei, tisztában voltak „múltjával”, szilárd jellemével. Átjárt az Orvostörténeti Könyvtárba, nemcsak olvasó és „magánkutató” volt, hanem 1962-ben az Orvostörténeti Közleményekben is megjelent egyik tanulmánya. Ekkor még „pontosan meghatározhatatlan” statusban álló ember volt. A nagy amnesztia (1963) után 1964-ben engedélyezték orvosi tanulmányainak befejezését, bár nem a szigorló évének mcgismételését, hanem az 5. évfolyamtól történő folytatását. 1966-ban summa cum laudc minősítéssel kapta meg orvosi oklevelét. Végzése után a bajai kórház neurológiai osztályára került, majd ezt követően a pomázi pszichiátriai-munkaterápiás részlegen osztályos orvos hét évig, Innen került a fővárosi Gyáli úti Kórház pszichiátriai osztályára alorvosnak. Élete utolsó 21 aktív évét a Szent János Kórház pszichiátriai osztályán főorvosként töltötte, 2001-től a Szent Ferenc Kórház konziliáriusa volt. Saját megfogalmazása szerint a közvetlen orvosi szakterületén kívül - ahol számos tanulmánya is megjelent - az ethnomcdicina, az cthnopsychiatria és az ethnobotanika uralta tudományos érdeklődését, 1988-ban kandidátusi fokozatot szerzett „A honfoglalás- és az Árpádkori magyarság betegségei” című disszertációjával, amelynek kibővített formája „Isa por” címmel 1996-ban látott nyomdai napvilágot. A Szegedi Egyetem c. docenseként rendszeresen előadta az ethnomcdicina tárgykörét, viszont rendszeres meghívott előadója is volt az ELTE néprajzi tan- székkénck, a pécsi, a debreceni és a kolozsvári egyetemeknek. 1982-ban a Magyar Orvostörténelmi Társaság
