Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 222-225. (Budapest, 2013)
KÖZLEMÉNYEK - Kalakán László: A légóegészségügy története
KALÁKÁN László: A légóegészségügy története 177 törvénycikk értelmében minden magyar állampolgárnak 14. és 60. életéve között, nemre való tekintet nélkül, alkalmasságának megfelelően légoltalmi kötelezettsége volt.8 Az országos szintű irányítást a honvédelmi miniszterre bízták, aki az Országos Légvédelmi Parancsnokság (OLP) útján érvényesítette akaratát. A honvédelmi miniszter jogköre lett továbbá a legfontosabb városok, ipari körzetek, üzemek és épületek védelme és fontossági sorrendjének meghatározása, illetve kijelölte a légoltalom megszervezéséért felelős úgynevezett közületeket is. Minden városban, üzemben megszervezték és felállították a légoltalmi segélyosztagokat, amelyek között már ott voltak a légoltalmi egészségügyi és mentőosztagok is. A kiképzések korai megindulásával, a szakembereknek a kor új kihívásaira adott gyors reagálásával, valamint a légoltalmi egészségügyi szolgálat megszületésével kapcsolatban már itt meg kell állapítani, hogy például a mentőszervezetek még azelőtt, hogy komolyabb mértékben bekapcsolódtak, vagy bevonták volna őket a légoltalom munkájába, saját maguk is jó előre igyekeztek felkészülni a várható háborús megpróbáltatásokra. Már 1929-ben, hat évvel a XII. törvénycikk megszületése előtt [!], a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület (BÖME) egyik tudományos ülésén elhangzott az első légoltalmi előadás, és ettől kezdve a mentőintézmények egyre fokozódó tempóban készülődtek a fenyegető veszély passzív leküzdésére. Ettől kezdve kiterjedten folytak a fővárosban és az egész országban a légoltalmi előadások, háborús gázokról tartott szemináriumok, majd meghívott katonai szakértők ismertették a légoltalmat néhány oktatásra kiszemelt orvos előtt, fékünk orvosoknak és mentőknek a jövő háborúban nemcsak a harcvonalon lesz dolgunk, hanem a polgári lakosság védelmében is ki kell vennünk részünket. Nekünk kell ügyelnünk az óvóhelyek egészség- ügyi berendezésére, nekünk kell közreműködni a pánik által okozott idegességek leküzdésében, nekünk kell bekötözi és elszállítani a robbanó lövegek [sic!], a géppuska, a fegyverek, a házösszeomlások és a sorozatos tűzestek sérültjeit, nekünk kell első segítséget nyújtani és gondozni a kártékony harci gázok, ködök és permetezések sérültjeit” - vetítette elő a mentőkre háruló feladatok sokaságát dr. Körmöczi Emil, a BÖME akkori igazgató-főorvosa.9 A légoltalommal foglalkozó egészségügyi szakkérdések között a legmostohábban kezelt kérdés talán a kórházak légoltalma volt. Egyfelől azért, mert a szakemberek a kérdés megoldatlansága és a tökéletes megoldás jövőbeni lehetőségének hiánya miatt nem szívesen nyúltak hozzá, másfelől viszont néha egymással homlokegyenest ellentétes vélemények láttak napvilágot. Sok esetben nem volt tisztázott az sem, hogy a kórházak légoltalmán mit értettek a korabeli szakemberek: a meglévő kórházak és a bennük kezelt betegállomány védelmét, vagy a légitámadások okozta sebesülések miatt felállított légoltalmi segélyhelyeket. Az ellentétes álláspontok jól megmutatkoztak az 1935. év tavaszán, Rómában megtartott kórházügyi kongresszuson. A konferencián nemcsak a kórházak légoltalma megszervezésének technikai kérdései körül csaptak össze a különböző vélemények, s ezen belül is a különféle német álláspontok, de német részről elhangzott olyan felszólalás is, hogy „míg egy egészséges ember van a városban, aki még védelemre szorul, nem szabad betegek védelméről beszélnünk,”10 Egy másik felszólaló a kórházak védelmének érdekében olyan 8 Részletesen lásd: 1935. évi XII. törvénycikk a légvédelemről, közli: 26. számú Honvédségi Közlöny (1935) december 21. 9 dr. Körmöczi Emil: Légvédelmi mentőcsapatok kiképzése. Mentők Lapja (1936) március, 3. sz., 36. Továbbiakban: Körmöczi: Légvédelmi mentőcsapatok kiképzése. 10 Székely Ádám: Kórházak légoltalma. Városi Szemle 6 (1937) 883.
