Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - Józsa László: Betegségábrázolások bizánci (egyházi) műalkotásokon
BETEGSÉGÁBRÁZOLÁSOK BIZÁNCI (EGYHÁZI) MŰALKOTÁSOKON JÓZSA LÁSZLÓ Az ortodox egyházi művészet (és ezen belül első sorban a festészet, falképfestés, miniatú- rakészítés) ikonográfiája Konstantinápolyban alakult ki (FLORENSZKIJ 1988, POPOVA 1996). Az egyház művészi nyelvének kidolgozása során elfogadta és magába olvasztotta a görög, római, egyiptomi, szír és más művészetek elemeit és krisztianizálta azokat (HOLY MONASTERY 2001, LAZAREV 1979, USZPENSZKIJ 2003). Az 5-6. századig a téma annyiban szabad, hogy az Ó- és Újszövetség történeteinek, vértanúk, egyházatyák tetteinek kiválasztása a festő, vagy megrendelő joga, ám voltak olyan bibliai események, történetek (Ábrahám birkózása az angyallal, Lóth és lányainak története stb.) és személyek (Betshabé, Zsuzsanna stb.) akik és amelyek nem szerepelhettek az ortodox alkotásokon. Konstantinápolyban alakultak ki azok a követendő irányelvek, amelyek a technikát, ornamentikát, színhasználatot meghatározták (KITZINGER 1954, 1977). A trulloszi (ötödik-hatodik) zsinat 692-ben a képekre vonatkozó elveket állapította meg. A zsinat 82. kánonja arra adott utasítást, hogy a képnek milyennek kell lennie. A 100. kánonban olvasható: „...megparancsoljuk, hogy ezentúl olyan, akár deszkapallón, akár másképpen készített képeket, amelyek elbájolják a látást és megrontják az értelmet és élesztik a tisztátalan gyönyörök tüzeit, semmiképpen sem szabad rajzolni, ha pedig valaki ezt mégis megkísérli, közösíttes- sék ki". A VII. Egyetemes Zsinat (787-ben, Nikaiában) kimondta, hogy az ikon (=kép) lehet fatáblákon, házakon, ruhákon, edényeken festett, vagy mozaik. A szoborkészítés szabályairól nem szólnak a zsinati határozatok, mert a szobrászat sohasem játszott jelentős szerepet a bizánci szakrális művészetben. Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadással a nyugati (római) és keleti (bizánci) egyházművészet is egyre távolabb kerültek egymástól. A keleti egyház művészetét az ikonrombolást követő periódusban, a 9-10. században újjászervezték. A fennmaradt alkotások döntő többsége az ikonoklászia utáni évszázadokban keletkezett. A bizánci egyházi művészetben több korszakot különböztetnek meg, ám ezekre a mesterségesen megteremtett korokra nem leszek tekintettel, annak tudatában, hogy a stílus, a színek használata stb. az ikonrombolást követően nem változott. Tanulmányomban kizárólag a bizánci (egyházi) képekkel foglalkozom, figyelmen kívül hagyva más ortodox hitű népek (országok) alkotásait. Az ortodox egyház szerint az ikonfestészet a szent atyáktól függ és az ikonfestőre csupán a kivitelezés hárul (SCHÖNBORN 1997). Az ortodox egyház sohasem engedélyezte, hogy az ikont a művész képzelete alapján, vagy élő modellről fessék meg — mondja USZPENSZKIJ (2003). Éppen emiatt, az ikonkészítők gyakran az egyházi hatóságok által jóváhagyott, képes és magyarázatos festőkönyveket használtak, amelyek közük a szentek
