Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Horváth Zsuzsanna: Dosztojevszkij epilepsziás tapasztalatai és epilepszia-ábrázolásai a mai neurológia tükrében
Horváth Zs.: Dosztojevszkij epilepsziás tapasztalatai 91 Másrészt a torok görcsös összehúzódását, erre bizonyítékot A Karamazov testvérekben talál - az ügyész, Ippolit Kirillovics utalása Szmergyakov epilepsziájára. Végül a „kézviszketést, különösen a köröm környékén”, ami az író rohamainak kezdetét jelezte Doszto- jevszkaja emlékei szerint. [DOSZTOJEVSZKAJA, 1989] Ugyanakkor, a három művész rohamok közötti állapotát vizsgálva, úgy találja, hogy Dosztojevszkijre „pont az ellenkezője igaz, mint amit a temporális lebeny epilepsziás, ismétlődő rohamokban szenvedő betegek mutatnak, azaz szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokat”. Dosztojevszkij a szokásos módon, normálisan szerette barátait, családját, különösen második feleségét (akire azért féltékeny volt), nem pedig „túlzott ragaszkodással” (stickiness”) vagy „nyúlós tapadással” („viscosity”) viszonyult szeretteihez, mint például Flaubert vagy Van Gogh. Ő is érzékeny volt kora társadalmi, vallási és nemzeti problémáira, amelyekhez azonban „íróként viszonyult, nem pedig partizánként”, vagyis nem szélsőséges indulatokkal. [GASTAUT, 1984] Emellett nem produkált olyan dühkitöréseket, önagresszióba forduló impulzusokat (Van Gogh) vagy heves érzelmi jeleneteket (Flaubert), amelyek a túlzott érzelmi függésben élőknél fordulnak elő, a temporális lebeny epilepszia egyik jellemző jegyeként. Mindezeken túl, szemben Van Gogh vagy Flaubert alacsony intenzitású szexuális érdeklődésével (ami a temporális lebeny epilepsziával élők egyharmadá- ra jellemző), Fjodor Mihajlovics szexuális aktivitása egész élete során normálisnak volt mondható. Zárszavában Gastaut egyetért Voskuilhú, aki azt írja, hogy „a vitát, amely arról szól, hogy Dosztojevszkij vajon elsődleges generalizált rohamokban vagy temporális lebeny epilepsziában szenvedett-e, nemigen lehet lezárni. A legésszerűbb magyarázat talán a kettő kombinációja lehet, amiből következik, hogy Dosztojevszkij mindkét típusú tünetet produkálhatta: a temporális lebeny kis kiterjedésű sérülését, ami tünetmentes rohamok közötti időszakokat eredményezett, és egy alkati hajlamot az epilepsziára, ami azért elég jelentős lehetett ahhoz, hogy ezt a máskülönben csendes temporális lebenysérülést aktivizálja és rohamokat váltson ki, melyek szinte azonnal másodlagos rohamokba mentek át. Meg kell jegyezni, hogy ez a hajlam genetikailag öröklődhet, amint azt Dosztojevszkij egyik kisfiának halála (status epilepticus) mutatja” [V0SKU1F,1983]. Gastaut szerint tehát a három említett művész epilepsziája ugyan a limbikus rendszerrel hozható összefüggésbe (amely rendszer az érzelmek szabályozásáért felelős), és „ez a tény annak a nagyon régi gondolatnak a fiziológiai bizonyítéka, amely szerint a művészet és az érzelmek szoros kapcsolatban állnak egymással.”, de a fő kérdés számára nem a művészek epilepsziájának természete. Ennél sokkal fontosabbnak tartja azt leszögezni, hogy „elfogadhatatlan az a tétel, miszerint az ismétlődő rohamok miatt a betegek szükségképpen elbutulnak és veszítenek szellemi erejükből, mint ahogy az a megállapítás is, hogy a kivételes képességű betegek zseniális alkotótehetsége pusztán epilepsziájuk mellékterméke lenne.”41 47 Gastaut, H.: New comments on the epilepsy of Fyodor Dostoevsky {1984)
