Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS

252 Comm. de Hist. Artis Med. 210—213 (2010) zése érdekében tanúsított igyekezetükben. A szerzők nem mulasztják el az orvosi egyesületek, az akadémia, illetve szakmai kiadványaik bemutatását sem. A korábbi fejezetekben röviden szólnak a fürdőéletről, illetve beszámolnak egy jellemzően újkori jelenségről, az orvos kongresszusokról és orvos találkozókról is. Nem hiányozhat az egészségügyi ipar bemutatása, és a kiemelkedő orvos személyiségek szakmai pályafutásának felvázolása sem. Az orvostudomány csehországi fejlődését a szerzők természetesen az orvostörténet egyetemes fejlődéstörténetébe ágyazva mutatják be, a cseh és német orvosi karok egymáshoz való viszonyát és történetét a csehországi történelmi háttérben ábrázolják. Analíziseikben elsősorban a főbb egyetemi központokra (melyek az orvostudomány központjai is voltak egyben), Prágára, Brünnre koncentrálnak, de fontosabb demográfiatörténeti, orvoslástörténeti esetekben szóba kerül Olmütz, Pilzen, sőt a kis bányaváros, Pribram is. A háborús időszakok a betegségeknek mindig ideális hátteret nyújtottak, ez nem kerülhette el a szerzők figyelmét sem. Az első köztársaság alatti fejlődéssel kapcsolatban rámutatnak az orvosok kulturális és politikai életben betöltött fontos szerepére, illetve az orvosok társadalmi elfogadottságára is. Figyelmet fordítanak a cseh orvosok ellenállásban betöltött szerepére, egyes orvosok kollaborációs tevékenységére és a megtorlásokra. A cseh és magyar orvostörténet találkozópontjaiként a könyvben szereplők közül kiemelhetjük. Kolozsvári Jordán Tamás és Jeszenszky János alakját. Magyar családi és baráti kapcsolatai voltak a vízgyógyász Vincenz Priessnitznek, és az (eddig) egyetlen cseh Nobel-díjas Carl Ferdinand Corinak is, bár erre a könyvben nem találhatók adatok. Elismeréssel szólnak Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről is. A külsejében is példásan sikerült publikációt számos illusztráció, portré, orvosi segédeszközök és korabeli írásos dokumentumok képei teszik még érdekesebbé. Néhány szó a szerzőkről: PhDr. Ludmila Hlavácková, CSc.: történész, egyetemi évei alatt szakosodott orvostörténelemre. 1991-től a Prágai Károly Egyetem 1. Orvosi Karának vezető munkatársa, 2003-tól ugyanitt az Orvostörténeti Intézet docense, 2000-2004-ig a cseh Történettudományi Kutatóintézet vezető munkatársa. Aktív tagja többek között a Cseh Tudományos Akadémia Történettudományi Társaságának, az International Society for the History of Medicine, valamint az European history of Medicine társaságoknak. Az orvosi karon illetve a bölcsészkaron oktat orvostörténetet. Jelenleg a prágai cseh és német orvosi kar történetén dolgozik. 11 monográfia, többszáz cikk és tanulmány szerzője. Doç. PhDr. Pe r Svobodnÿ, PhD.: történész, a Prágai Károly Egyetem Történeti Intézetének és Levéltárának igazgatója, a Prágai Károly Egyetem Bölcsészkara Társadalomtörténeti szakjának docense. Aktív tagja többek között a Cseh Tudományos Akadémia Történettudományi Társaságának, az European Assosiation for the History of Medicine and Health, valamint a PHOENIXTN, European Thematic Network on Health and Social Welfare Policy társaságoknak. Főszerkesztője az Acta Universitatis Carolinae - História Universitatis Carolinae Pragensis évkönyvnek, szerkesztője a Cseh történeti folyóiratnak, a Történelem- és technikatudomány című folyóiratnak, és a londoni Medical History című folyóiratnak. Szakterülete elsősorban a 19. és 20. századi egyetemtörténet, tudománytörténet, orvostörténet. Csorna Borbála Szállási Árpád: Dr. Bókaÿ Zoltán (1885-1955) és a hazai gyermekgyógyászat. A debreceni orvosképzés nagy alakjai 24. füzet. Debrecen, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, 2009. 51 p., ill. Bókaÿ Zoltán gyermekgyógyász, Bókaÿ Árpád fia, ifjabb Bókaÿ János unokaöccse és az idősebb Bókai János unokája volt. Nem akármilyen - akár nyomasztónak is tekinthető - örökséggel vágott tehát neki az orvosi pályának. Orvosdoktori oklevelét a budapesti egyetemen szerezte 1908-ban, 1907-től a kórbonctani intézetben gyakornokként, majd tanársegédként, 1909-től pedig a Stefánia-gyermekkórházban működött. 1916-ban magántanárrá, 1926-ban címzetes rendkívüli egyetemi tanárrá nevezték ki. 1918-ban a budapesti Egyetem gyermekklinikájára került, majd 1930-tól 1947-ig a debreceni egyetemi gyermekklinika vezetőjeként tevékenykedett. Önkéntes lemondása - vagy éppen félreállítása - után 1951-től haláláig a IX. kerületi, budapesti Poliklinikán, mint főorvos teljesített szolgálatot. Az életrajz tehát - dióhéjban ennyi. Szállási Árpád azonban a tények, adatok mögé tekintve olyan biográfiával ajándékozott meg bennünket, amely a tudományos és intézetvezetői pálya megrajzolásán túl nem csupán Bókaÿ emberi arcát képes megmutatni nekünk, hanem a kor történelmének, illetve hazai orvostársadalmának néhány jellemző vonására is felhívja figyelmünket, miközben, mintegy mellesleg, a magyar gyermekgyógyászat-történet remek összefoglalását is adja. Az életrajz a magyar gyermekgyógyászat kezdeteinek bemutatásával indul - különös tekintettel a debreceni vonatkozásokra (ami a szerző esetében egyáltalán nem ér bennünket meglepetésként). Az itt olvasható általáno-