Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány
8 Co nim. de //ist. Artis Med. 206—209 (2009) gában, Krakkóban stb.) az egyetemi gyűjteményekből fejlődtek ki az orvostörténeti múzeumok, amelyeket könyvtárral egészítettek ki. Az orvostörténelmi múzeumok keletkezésének másik útja: amikor múzeumi szándékkal és jelleggel hoznak létre ilyen intézményt, mint például Londonban a Wellcome Intézetet (1905), vagy nálunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot (1964), 1951-ben az Országos Orvostörténeti Könyvtárat. Ilyen típusú múzeumalapításra csak a 20. században került sor. Hazánkban az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumalapítási törekvések egymástól függetlenül, párhuzamosan, majdnem egy időben indultak meg (a Gyógyszerészeti Társaságon és az Orvosegyesületen belül), de ez jellemezte a hasonló profilú európai intézmények létrehozásának körülményeit is. Ma már igen jelentős gyűjtemények vannak az Egyesült Államokban, a volt Szovjetunió területén, Franciaországban, Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban, Dániában, Hollandiában, Csehországban, Szlovákiában, Ausztriában és Romániában, amelyek többsége független az egyetemektől, bázis intézményként szolgálják az orvostörténelmi kutatásokat. 8 Az orvostörténelem oktatásának kialakulása a német egyetemeken A 17-18. század nemcsak az orvosképzés megújításának korszaka. A szerkezetileg is átalakuló orvosi karokon - a képzés időhatárok közé szorítása, a szigorlati rend átformálása megjelent az orvosi múlt iránti érdeklődés, megszülettek az első orvostörténeti feldolgozások. Ennek egyik formája az orvosi disszertáció, amelyek az adott orvosi kar múltját, jeles orvostanárok munkásságát, ó- és középkori mesterek munkáit dolgozták fel. Az előbbi témáktól függetlenül sorra jelentek meg azok a feldolgozások, amelyek az egyetem levéltárának és könyvtárának ritkaságait tárták fel. Ebben a szellemi áramlatban fontos helyet töltött be az 1694-ben újjászervezett és megnyitott hallei orvosi kar, ahol Friedrich Hoffmann (1660-1742) és Georg Ernst Stahl (1659-1734) ösztönzője lett a természettudományok múltja iránti érdeklődés felkeltésének, ezen belül önállósodott az orvostörténelem. Egyre szaporodtak az orvosi karon az orvostörténeti tárgyú disszertációk, sőt az ebben az időben írt orvostörténeti disszertációk szerzői valami módon kötődtek Haliéhoz is. Hermann Paul Juch (1676-1755) Erfurtban, Adreas Ottomar Goelicke (1671-1745) Flalléban, később Duisburgban és Frankfurtban is kiadott orvostörténeti témájú írásokat. Dániel Wilhelm Triller (1695-1745) Wittenbergben, Johann Heinrich Schidtze (1687-1744) Altdorfban és Halléban, Ernst Gottfried Baldinger (1783-1804) Göttingenben már megbízott tanárként tartott orvostörténeti szemináriumokat. Baldingerről meg kell jegyeznünk, hogy ő elsősorban kutatási módszereivel, forráskiadványaival emelkedett ki, Friedrich Osianderrel együtt valóságos kutató csoportot hoztak létre az orvostörténeti emlékek feltárására, Christian Gottlieb Ackermann (1756-1801) Halléban, miközben Altdorfban az orvostörténelem rendkívüli tanára lett. Christian Gottfried Gruner (1744-1815) Jénában, August Friedrich Hecker (1763-1811) Erfurtban és Johann Gottlieb Bernstein (1747-1835) Jénában, Halléban és Berlinben adott ki orvostörténeti munkákat, tartott orvostörténeti előadásokat. Ennek egyik formája az orvosi szakirodalomba való bevezetés c. tárgy volt, ami rengeteg orvostörténeti adat közlésére is lehetőséget adott. x Antall József: Az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumügy Magyarországon. Múzeumi Közlemények, 1972. 2. sz. 28-42.
