Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Varjassy Péter: Hunyadi Mátyás uralkodásának hazai orvostörténeti emlékei
60 Co nim. de //ist. Artis Med. 206—209 (2009) sodás kialakulásával a városok maguk kezdték megszervezni a rászorultak ellátását, előtérbe került a magánjótékonyság intézménye. A szegény- és betegügy a 14. századtól fogva fokozatosan megoszlott az egyházi és világi intézmények között, ez az egyes kolostorok mellett a különböző jogállású ispotályok feladata lett. (RATZINGER 1887) Magyarország általános egészségügyi helyzete Hunyadi Mátyás korában Magyarország lakossága a 15. század második felében 3-3,2 millió körülire becsülhető. A városokban élő polgárság aránya mintegy 8 százaléknyi volt. Hazánkban ekkor a 30 szabad királyi város mellett kb. 150-170 városi funkcióval rendelkező, valamint több száz, egyéb jogállású mezőváros volt található. (KUBINYI 2007, KUBINYI 2004) Az ország legsűrűbben lakott területei a Dél-Dunántúl, Észak-Szlavónia és a Szerémség voltak, leggyérebb volt a lakosság a belvizes-mocsaras Nagyalföldön és a határszéli hegyvidékeken. (KUBINYI 2007) A túlnyomóan falun, ill. falusi környezetben élő népesség esetében a rászoruló betegek ápolását - és lehetőség szerinti gyógyítását - elsősorban a családon belül oldották meg. Természetesen a családtagokon kívül a helyi gyógyítók, javasok, stb. is részt vettek ebben a tevékenységben. A család nélkül, egyedül maradtak számára, akiket a közösség már nem tudott istápolni, a különböző szerzetesrendek kolostorai, s mellettük a fokozatosan szaporodó világi ispotályok nyújtottak segítséget, biztosítottak ellátást. A szegények, betegek ügyét hazánkban is az egyház irányította, amíg a városok fejlődésének megindulásával azok polgársága fokozatosan részt nem kért ebből a feladatból. Nyugat-Európában a városiasodás már a 12-14. században végbe ment, ez a folyamat nálunk és ezzel együtt az ispotály- és szegényügy fejlődése - ehhez képest mintegy kétszáz éves késést mutat. A Magyarországon ekkor fénykorukat élő ispotályos rendek, nagy népszerűségük és elterjedtségük miatt, ellensúlyozni tudták a városiasodás késése miatt kialakult hátrányt. (SOMOGYI 1941) Ezek mellett a világi papság is, főként a püspöki városokban kórházakat alapított, illetve támogatott. Magyarországon a középkor végi, világi vallásos társulatok karitatív tevékenysége nem volt elsődleges fontosságú. Ezek működése elsődlegesen egymás kölcsönös segítségére korlátozódott, bizonyos jámbor társulatok azonban a rászorulók megsegítését választották céljuknak. E társulatok tagjait kalandos testvéreknek is (fratres calendarum) nevezték, mivel a hónap első napján (Kalendae) jöttek össze tagjaik, s ekkor adták össze jótékonyságra alamizsnáikat. A Szentlélek jótékony társulat, amely a hasonló nevű ispotályos rend támogatását tűzte ki céljául, hazánkban is hatékonyan működött, s főként a 15. században több püspökünk is (pl. a veszprémi Vetési Albert püspök is) rendszeresen támogatta. (RATZINGER 1887, SOMOGYI 1941, CEVINS 2003) Az egyház szerepének csökkenése a jótékonyság terén Mátyás uralkodása alatt kezdett felerősödni, s ez a folyamat egészen a 16. század közepéig tartott. A kórházak fokozatosan a helyi világi, városi testületek ellenőrzése alá kerültek, miközben számos új kórház is létesült. Megnőtt a laikus jótékony testületek szerepe is. Igazi világi kórházak azonban csak az 1520-as évektől fogva jöttek létre. (CEVINS 2003) A rászorulók szükségleteinek előteremtése, az intézmények fenntartása a középkor második felében adományokon, magánjótékonyságon alapult. A lakosság minden rétege a szegényekről és betegekről való gondoskodást a maga ügyének és feladatának tekintette. Az
