Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
298 Comm. de //ist. Artis Med. 206- 209 (2009) A következő fejezet az orvostudomány és a filozófia kapcsolatával foglalkozik Platón műveinek medicinális vonatkozásaira hivatkozva. Platón „Prótagorász" c. munkájában található Hippokratész nevének első írásbeli említése. Részletesen elemzi Platón Theaitétosz c. dialógusát. Ebben szerepel a híres, (a gondolatokat világra segítő) Szókratészt szülésznőhöz hasonlító analógia. Az orvostörténész számára új információkat hoz a „Tünetek és betegségek az antik irodalomban" c. fejezet, amely a csuklás, az asztma és a „görbe lábak" - a varus/valgus etimológiája - ókortörténeti leírásai mellett arra keresi választ, hogy milyen betegség is volt tulajdonképpen a Thuküdidész által ránk örökített athéni járvány. A klasszikus orvostörténeti müvek pestis diagnózisa ellen a legfontosabb ellenérv a dögvész jellegzetes tünetének - a búboknak - hiánya. Egy 2000-ben tartott „kliniko-patológiai konferencia" az athéni járvány leghíresebb áldozatának, Periklésznek esetét „boncolgatva" a következő alternatívákat tartotta tovább gondolandónak: ismert fertőző betegség (pl. anthrax, kolera, malária, tífusz); ismeretlen fertőző kór; ismert nem fertőző betegség (pl. crgotizmus); két, egyszerre terjedő fertőzés (pl. influenza és sztafilokokkusz-fertőzés); olyan kór, amely azóta a felismerhetetlenségig megváltozol és végül olyan kór okozhatta a Kr.e. 5. században grasszáló járványt, amely azóta eltűnt a Föld felszínéről. A szerző közli a legfrissebb fejleményt is: 2006-ban publikálták az athéni metró építése során feltárt, Periklész-korabeli tömegsírból származó fogbél vizsgálatának eredményét, amely szerint a halál oka a tífusz volt. A gazdag német, angol, francia nyelvű szakirodalmat felvonultató bibliográfiában csupán három magyar vonakozást találtunk: Kerényi Károly: Der göttliche Arzt (Basel, 1948) ill. „görög mitológiájának" 1996-os cseh kiadását, valamint egy, az 1975-ös budapesti Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszuson elhangzott előadásra (Kollesch) való hivatkozást. Kár, hogy nyelve miatt tájainkon e kis kötet csak kevesek számára hozhat új ismereteket. Különösen első fejezetét lenne érdemes magyar (angol, német) nyelvre átültetni. Kiss László Sőtonyi Péter (szerk.): A magyar törvényszéki-igazságügyi orvostan története. Bp, Medicina Könyvkiadó, 2009, 160 p„ ill. Kultúránk bölcsőjében, az ősi Mezopotámiában a betegek panaszaikkal a piacra mentek, ahol jajgatvakönyörögve addig mutogatták nyomorúságukat, amíg nem akadtak olyan gyógyítóra, aki segített bajaikon. Hammurabi (Kr.e. 1792-1750) kőbe vésett „törvénykönyve" az első írásos emlékünk, amely szabályozza az orvosok működését, beszél a műhibákról, sőt a műhibát elkövető orvos büntetőjogi felelősségét is meghatározza. A bibliai Mózes (Kr.e. kb. 1600) második törvénykönyvében, a Deuteronomiumban (Mózes V. könyve), amely valójában teljes polgári törvénykönyvnek is tekinthető, ugyancsak számos, a törvényszéki orvostanba illő kérdést taglal. Közismert a származás tisztázására hozott „salamoni ítélet" története. Ismerünk kínai császár nevéhez fűződő legendát az elkövető meghatározására a gyilkos fegyverére száradt vérre tömegesen szálló legyek alapján A görög és a római orvostudomány alapjaira épült európai orvostudomány történetében a törvényszéki újabb kori, de szerencsésnek nem nevezhető magyar nevén igazságügyi - orvostan az újkorban főként Swammerdam (1637-1680) fellépésével indult tudományos fejlődésnek. Megjegyzést érdemel, hogy a római törvénykezés központjaként híres piac, a Forum Romanum emlékét a nemzetközi orvosi terminológiában hagyományosan őrző forensicus (törvényszéki) szóhasználat a Magyar Értelmező Szótár szófejtése és Lozsádi „Orvosi Szótörténeti Tára" (2006) szerint is jobban érzékelteti e jellegzetesen orvosi diszciplína avatott és képesített művelőinek a bíráskodás terén betöltött szakértői közreműködésének jelentőségét, mint az igazságügy jogalkotó és jogszolgáltatási feladatok végrehajtására irányuló kormányzati, államigazgatási hatalmának érvényesítését. A főrensis kifejezés rehabilitációja ezért - mint azt a Szerző könyve címében is érzékelteti - a szóhasználat nemzetközi orvosi nomenklatúrái harmonizációját tekintve is megfontolásra érdemesnek látszik. Az egyetemes orvostörténetíróknak éppúgy, mint az orvostudomány különféle szakágazatai fejlődéstörténetét bemutató specialistáknak akár stilárisan, akár műfaj szerint több lehetőség áll rendelkezésére: Pl. a törvényszéki orvostan tudománytörténeti fejlődését és viszonyát az orvostudomány más szakágazatához hazánkban legrészletesebben e tudományszak első akadémikusa Kenyeres professzor foglalta össze kitűnő egyetemi tankönyvének bevezetőjében. (1926). Genersich Antal, majd Moravcsik Ernő Emil „Az Igazságügyi Orvosi Tanács Munkálatai" címén a magyar törvényszéki orvosi- ill. elmeszakértői casuistica bőséges kútforrását adták közre (1905, 1914), Sok idevágó, a kriminalisztika történetéből vett érdekes-értékes adatot találunk Magy>ary-Kossa Gyula „Magyar
