Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KISS László: Rácz Sámuel (1744-1807) szerepe a nyirokkeringés kutatásában
egészséges, akkor a tejnedvesség-is addig vérré válik, míg a vérerekbe (vénákba) érkezik, avagy legalább a vérben nagyon eloszlik" (323. §). A Physiologia rövid Sommája most elemzett szakaszaival azt kívántuk bizonyítani, hogy Rácz Sámuel, az önálló tantárggyá vált élettan első magyar előadója vérbeli kísérletező fiziológus volt. Ezt az állításunkat fenntartjuk még akkor is, ha Rácz ismertetett „kísérletei" nem tekinthetők tudományos experimentumnak a szó Claude Bernard-X értelmében. Ám még Bemard is az empirizmust a kísérleti orvostudomány fejlődésében szükségszerű szakasznak fogadta el (Bemard 1977). Szükségszerű volt e szakasz a magyar orvosképzés történetében is, hiszen Rácz „vak és empirikus" kísérletei nemcsak az adott tananyagot demonstrálták, hanem az élettani kutatások korabeli módszertanát is. Elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy Rácz nem csupán megfigyelője volt az életjelenségeknek, hanem aktív kísérletező: azért tett fel kérdéseket, hogy kísérletével kapjon rá választ. Nemcsak azért töltötte fel az ereket kénesővel, hogy lefutásukat jobban lássa, hanem hogy működésükről, funkciójukról ismeretet szerezzen. Egy korábbi orvostörténeti tanulmány „a kísérleti orvostan kezdő lépéseit" Magyarországon az 1840-es évekre teszi (Hídvégi 1990). Úgy érezzük, e dátumot indokoltan visszafelé tolhatjuk, az 1780-as évekbe, Rácz idejébe. Rácz elsősorban kutyákon kísérletezett, de található adat könyvében az emberen végzett „experimentumra]" is. A már említett Blumenbachtapasztalattal, ti., hogy látott tejnedvességet beteg ember vérében, tehát kóros állapotban, Rácz a saját egészséges embereken (!) szerzett megfigyelését állítja szembe: „Külömb-külömbféle órákban vágattam eret sok egészséges embereken, de még-is a vért tejnedvesség nélkül lenni láttam" (323. §). Rácz experimentátori hajlamára egyébként könyve más fejezeteiben is található utalás. Annak bizonyítására pl., hogy a „levegős hólyagotskák" (alveolusok) nem egyesülnek - „non communicant" - a következőket írja: „Ezeket a gerezdes, és levegős hólyagotskákat sokszor az emberi tüdőben felfuttam, de mégis a levegőt más levegős hólyagotskákba... által menni nem láttam (127. §). A Hallásról c. szakaszban arról ír, hogy a dobüregben egyes szerzők a pöröly (ma: kalapács), üllő és kengyel mellett még egy negyedik „lentse forma" csontot is leírtak - „mü (mi) sokszor hibázni, és néha jelen lenni-is láttuk ezt a tsontot" (227. §). Az idézetek arra utalnak, hogy a korábban anatómiát előadó Rácz rendszeresen boncolt és a rutin feladatok mellett olyan speciális dolgokra is vállalkozott, mint a dobüreg megnyitása. A nyirokkeringés felfedezésének hosszú története telis tele van prioritási vitákkal (Benedek 1990, Málék 1979) - nem szándékozunk egy újabbat kezdeményezni, pl. a bélbolyhok nyirokereit illetően. Egy prioritást azonban valószínűleg megadhatunk Rácznak - ö volt a transzfúzió gondolatának első magyar említője (Kiss 2003). Physiologiája 36. oldalán A vérnek kerületéről (a vérkeringésről) szólva ezt írta: „És így már bizonyos a vérnek kerülete, melyet a vértserélés-is (transfüsio) nagyon erősitt, midőn tudniillik egy eleven állatnak az életeriből (artériájából) az haldakló állatnak véreribe (vénájába) béereszttyük... Ezt a vértserélést az Orvosok eleven emberekbenn-is meg-próbálták, de szerentsétlen kimenetellel"'. „Egy könyv, melly magyarul van..." 23 Az 1660-as évektől zajló vérátömlesztési kísérletek legalaposabb összefoglalása 2003-ben jelent meg: Moore, P.: Blood and Justice, (Wiley and Sons Ltd., Chichester) könyvében. Már a címe is utal a Rácz által is említett s bírósági eljárást kiváltó „szerencsétlen" kimenetelű első próbálkozásokra.
