Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

lenek voltak elsősorban a lakás szalonját rendelés és félfogadás céljából munkájukhoz fel­használni, ezért a helység eredeti funkcióján túl a munkavégzés idejére térben a nyilvános­ság részét is képezte. Ez a kettősség a nyilvános szereplésekben is megmutatkozott, különös tekintettel a sajtó nyilvánosságára. A sajtóban, különböző műfajokban publikáló orvosok közül sokan valami oknál fogva szükségét érezték annak, hogy elkülönítsék az olvasók előtt az orvost az írótól. Ezt az elkülönítést pedig a nevük vállalásával, illetve álnevek használatával és anonimitással érték el. Ebben természetesen még nem is lenne semmi különös, az azonban mégis érdekes, hogy a szövegek jellegétől függően használták a felsorolt lehetőségeket. Ennek a különválasztásnak a 19. század második felében Magyarországon más okai is lehettek. A művész-, a költő szerep társadalmi megítélése és elfogadottsága valószínűleg még meg volt terhelve a romantikus hagyományokkal, melyekkel Apáthy nem tudott volna megküzdeni, különösen azért, mert nem tartotta magát a szó klasszikus értelmében művész­nek, költőnek, írónak. A különböző költői szerepeket elemezve Szegedy-Maszák Mihály Szerepjátszás és költészet: összhang vagy ellentmondás című tanulmányában hívja fel a figyelmet arra, hogy a 19. század második felében már lényeges különbség észlelhető a nyugat-európai és a magyar költő-szerep értelmezése között. „Részben talán a Bach-korszak körülményeivel is magyarázhatjuk, hogy nálunk kevésbé szakadt el a költő a jósnak, az ítéletalkotónak a szerepétől." 1 " Talán ezzel is összefüggésbe hozható, hogy - mint Németh G. Béla is leírta - sokan az irodalomtól várták, hogy választ adjon, irányt mutasson, tartal­mat adjon a kiegyezés keretéhez, de erre az irodalom nem vállalkozott. Arany László Aka­démiai székfoglalójában, A magyar politikai költészetről című tanulmányában is utal erre mondván, ha belátással van a költő, nem használja izgatásra a kiegyezést, viszont dicsőíté­sére semmiképpen sem vállalkozhat. Fontos lehet az is, hogy az emberek gondolkodása alapjaiban változott meg. A haladást, a változást már nem forradalmaktól várták. Minden, az emberek életét megváltoztató, jobbá tevő lehetőséget a tudománytól remélték. Gerard Genette a szerzői nevet a szöveg részének tekintette, s történeti áttekintést és csoportosítást készített arról, hogy a név hol és hogyan, milyen jelentőséggel és jelentéssel szerepelhet egy-egy könyvben. A szerző és az olvasók kapcsolatának és viszonyának egy momentumát látja Genett a szerzői névben, hiszen úgy gondolja, hogy a szerző neve a „szerződés funkcióját tölti be, és ennek fontossága műfajonként roppant változó: a fikció esetében semmi, vagy alig valami; de már sokkal nagyobb minden fajta referenciális írás­műben, ahol a tanúbizonyság - vagy közvetítésnek - hitelessége nagy mértékben függ a tanú, vagy a jelentést tevő személyazonosságától. Ezért van az, hogy igen csekély számú álnevet, vagy névtelent találunk a történetírásban, vagy a dokumentum-műfajban, és annál is kevesebbet, ha az elbeszélésben a tanú maga is érintve van."" 16 Genette szerint tehát a név egyfajta hitelt ad az elmondottaknak, a szavahihetőség bizto­sítéka is lehet. A szavahihetőség, hitelesség és bizalom nyilván minden hivatásnál fontos, de kiemelten az az orvosi hivatásban. Ronthat-e a szavahihetőségen az, ha az orvos időnként áttéved a fikció mezejére? Az olvasók minden bizonnyal pontosan tudták, mikor melyik minőségében jelenik meg a szövegek írója, mégis a szerzők fontosnak tartották, hogy ne­J3 Sz.egedy Maszák M.: Szerepjátszás és költészet: összhang vag\ ellentmondás 9 In: Irodalomtörténet. 1992/4. 715-728. 3í, Genette, G.: A szerzői név. In. Helikon, 38. 1992/2-3. 523-535.

Next

/
Thumbnails
Contents