Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István
gokba emelt vetületeit tárja az olvasó elé. A „múlt egyformán visszahozhatatlan akár a tegnapé, akár az ös évezredé. Mint hulló csillag utja világít még talán a letűnt pillanat emléke most, de utóbb mindenestől az éjszakába merül' 1 - gondolata köré szerveződik a szabad képzettársításra, asszociációkra épülő írás. Az élet és a biológiai lét összefüggéseiből bontakozik ki időélménye, melyet a következőkben összegez: „De azért jól van! Ez is hadd menjen a többi után, mi is menjünk tovább! A végtelenség közpálya, benne haladunk, vagy inkább lökettetünk egy darabon előre. Megfordulni nem szabad s legtávolabb most már az a nyom van tőlem, a melyet lábam legutóbb hagyott el. Arasznyi létem vissza nem jut hozzá soha: ember egy nyomba kétszer nem hág! Isten veled hát, csak az imént letűnt de a legmesszebb jövőnél is távolabb napom!" A megnemértettség és a magány rajzolódik meg a Három költő és a Kép a jövőből című rövid írásokban, melyek azonban kevésbé jól sikerültek. Apáthy a Hollópelyhek, pilleszárnyak című írásában rövid rajzait, karcolatait, elmélkedéseit gyűjtötte egybe. A rövidségre, a pillanat megragadásának igényére már a gyűjtőcím, a hollópehely és a pilleszárny is utalt. Apáthy azonban ezekben a rövid írásokban nem tud expresszív lenni. Tolla nem elég erős ahhoz, amire vállalkozott. Csak néhány esetben sikerült a tömörítés eszközeit úgy alkalmazni, és a mondanivalóját a metaforikus, vagy szimbolikus megfogalmazás olyan szintjére emelni, hogy a rövidség nem vált a mű kárára, hanem éppen a nyelv kifejezőereje által, asszociatívan egy teljes történet bontakozott ki. Apáthyban vívódik a tudós és az író és ez a vívódás tükröződik írásaiban. így van ez azokban a munkákban is, melyek egyedül a gyönyörködtetésre törekszenek. Apáthy mindig a tudós nézőpontjából láttat, mindig kívülről és távolról. Tulajdonképpen a művészet és a tudomány egybefonódásának példái ezek a főként tárcarovatban megjelent írások. A két terület összekapcsolása nemcsak irodalmi indíttatású lehetett, valószínűleg részét képezte egy tudatos kultúrpolitikának is. Só'tér /sívón Világos után című kötetében az esszéműfaj elterjesztése és megkedveltetése kapcsán fejtette ki, hogy a „nemzeti irodalomként felfogott tudomány elterjesztése érdekében"' 1 merültek fel a tudományos műalkotások kapcsán bizonyos stiláris és formai kérdések. De a tudomány művészi igényű közlése a népszerűsítés része is volt. Persze itt - és ezt nem szabad szem elől téveszteni - Sőtér is, előbb pedig a Sőtér által hivatkozott Gyulai és Csengery is elsősorban a történettudományra gondoltak. De az Élet és irodalomban már jóval a kiegyezés előtt megszületett a gondolat, hogy az értelmiség kötelessége „sürgetni a tudományos tárgyak könnyű és kellemes feldolgozását" j2 . Apáthy ezen írásaiban azonban nem tematikában, hanem inkább a láttatás módjában, módszerében sejlik fel a tudomány. Apáthy nemcsak a tudomány, a kutatás tárgyát látja a természetben. Ö igazi városi ember. A különböző műfajban megírt, tárcarovatban megjelentetett írások egyértelműen jelzik, hogy Apáthy a városi ember egyik menekülési lehetőségét fedezi fel a természetben. Apáthy számára az erdő, a rét, a fák, a virágok, állatok világa amolyan romantikus, érintetlen Senkiszigete, mely lehetőséget ad a világtól való elvonulásra, a megpihenésre, vagy egyszerűen csak a természeti szépben való gyönyörködésre. Amint Fábri Anna megfogalmazta, a magyar irodalomban nincs olyan egyértelmű szerepe a sziget-mítosznak, mint a tengeri népek 1 Sőtér I.: Világos után. Nemzet és haladás: Aranytól Madáchig. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 549. 32 Kemény Zs.: Élet és irodalom. Franklin társulat, Budapest, 1913.