Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

A 19. század közepétől az orvostudomány nagyléptékű fejlődése sok új gyógyító intézmény, kórház létesítését eredményezte. Az egészségügyben ekkortól tevődött át a hangsúly az otthoni betegápolásról a kórházi gyógykezelésre. A gyógyítás és a betegápolás előzményei természetesen jóval régebbre nyúlnak vissza. Az ápolás első, dokumentálható emlékei az ókorra, de még inkább a középkori orvoslás kezdeti időszakára esnek, a kolostori élethez kötődnek. Ezeket - a keresztény hit, az „irgalmasság cselekedetei" gyakorlásához kötődő kezdeteket tekinti át a „Gyógyítás a szeretet nevében" c. fejezet. A kora középkori egyházi orvoslás a bencés szerzetesek és a Szent János- (johannita) lovagrend nevével fémjelezhető elsősorban. A későbbi századokban már a városok polgárainak is szembe kellett nézniük a szegények és betegek tömegeinek problémájával, így jöttek létre a városi ispotályok. „A középkori Magyarország kórházügye 1526-ig" c. fejezet az általános európai tendenciákat magyar viszonyokra vetítve tárgyalja. Az ország területén letelepült szerzetesrendek szinte minden kolostorukban fenntartottak olyan helyiséget, ami beteg szerzetesek vagy zarándokok elkülönített ápolására szolgált. A szerzetesi életmódhoz általában hozzátartozott a korabeli gyógyászati ismeretek, elsősorban a gyógynövények alkalmazásának megtanulása és használata. A betegek ápolására alakult társulatok, lovagrendek letelepedését, működését pártfogolták és segítették az Árpád-házi és későbbi magyar királyok. A három legismertebb betegápoló - félig egyházi, félig világi - szervezet volt a Szent Lázárlovagrend, a Templomos lovagrend és a Szent János-lovagrend. A török hódoltság idején az ország egyharmadán megszűntek az ispotályok. A királyi Magyarország és Erdély területén a legtöbb betegápoló hely a városok kezelésébe ment át. A reformáció idején a protestáns felekezetek is alapítottak ispotályokat, és folytatták a betegek, szegények felkarolását, támogatását. A „Betegápoló intézmények 1526-1711 " c. fejezet a mohácsi csatavesztéstől a Rákócziszabadságharc leveréséig kíséri végig a magyar kórházügy történetét. Ez az a közel kétszáz esztendő, amikor a városi és egyházi betegházak mellett már körvonalazódott az állami irányítású kórházi rendszer. Kialakulását a katonai igények is elősegítették. A hadjáratok idejére ideiglenes katonai kórházakat állítottak föl, hogy tábori körülmények között is biztosíthassák a sebesültek ellátását. A mozgó hadsereg gyakran igénybe vette a polgári intézményeket is. A császári és helytartótanácsi rendeletek (1714, 1724, 1738) előírták a vármegyék számára a szegények és betegek intézeteinek felállítását. Ezt az egyes vármegyék vagy községek csak anyagi helyzetük függvényében tudták teljesíteni. Az egykori hódoltsági területeken képtelenség volt közadományokból betegházat vagy más, hasonló intézményt fenntartani. Az egyházi beteggondozás terén minőségi előrelépést jelentett az Irgalmas rend megtelepedése Magyarországon (Szepesváralja, 1697). 1723-ra Pozsonyban százágyas kórházat alapítottak. Egyre újabb kórházakat létesítettek, és a már meglévő ispotályok és gyógyszertárak közül is többet átvettek, elindítva ezzel a kórházi rendszer kiépítését és színvonalának emelését. A felvilágosult abszolutizmus korszakában keletkeztek az ún. „népvédelmi rendeletek", amik előrelépést jelentettek az egészségügy területén is. III. Károly uralkodása idején megfelelve a korabeli, nyugat-európai tendenciáknak - elsősorban még csak a szegények gondozását előíró törvények születtek, de ezek - áttételesen - már a betegek ápolását is