Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

vonatkozó képtelen történet épült be a mai folklórba. Például sok társalgás témája a halottégetés során fektéből felülő halott élő volta. (Érdekes módon, annak idején éppen a hamvasztás szokásba hozatala jelezte a tetszhalál-fóbia végét.) Az egyik leggyakoribb elsietett általánosítás, hogy egy nagy embernek nagy betegség, nagy halál jár. A magyarországi rendszerváltás során számos jelentősnek mutatkozó halottat temettek újra - jelezve, hogy a holtában is érdekes személyiség még nem egészen halt meg. (Végső soron persze az évfordulós megemlékezések is ezt a célt szolgálják.) Horányi Ildikó témája kimondottan csak a nagy tetszhalál-fóbia, s az is elsősorban Magyarországon. Bár az antikvitástól kezdődően ismert a tetszhalál jelensége, az iránta tanúsított megkülönböztetett figyelem az európai kultúrában a 18-19. század sajátossága. Maga, szinte a tudomány fokán tárgyalt téma különböző, sztereotippá vált történetekből állt össze: a sírrablók által felébredő halott, a szerelmi bánatban elpusztult lányt életre keltő szerelmes, a kivégzés után feléledő hulla stb. Mindezek a szóbelileg és színpadon is terjedő történetek a különböző ponyvairodalmak hálás témáivá váltak, s időről időre elérkezett a teoretikus rendezés pillanata. Az orvostudomány és az intézmények fejlődésével a témát egyre extrémebb jelenségek dúsították. A tetszhalálhoz hasonló jelenségek mind a néphitből (a táltos "rejtezése", a halott "visszasírása" és "visszajárasa"), mind az irodalomból (például Tar Lőrinc pokoljárása) ismeretesek, a magyar esetleírások 1762-től - Mátyus István Diaeticajának, illetve 1768-tól Bod Péter Szent Hiláriusának megjelenésétől - szaporodtak meg. A hiláriusok Szent Hilariusról, Poitiers 4. századi püspökéről elnevezett vidám szívű, jó kedvű vagy örvendező könyvek voltak, tulajdonképpen anekdotagyüjtemények, s német nyelvterületen a 18-19. században tucatszám jelentek meg nem éppen vallásos tartalommal. Miután a törvényszéki orvostan (medicina forensis) 1793-ban önálló tanszéket kapott a budapesti tudományegyetemen, s orvosi rendészettel (politia medica) is foglalkoztak, ráadásul az államorvostan tanszékének vezetője a kiemelkedően tehetséges Schraud Ferenc (1761-1806) lett, különös gondot fordítottak a halál beállta után következő esetleges boncolás és temetés idejének meghatározására. Az eutanáziát már-már elfogadó korunkban meglepőnek számít az az aggodalom, amellyel az életkor meghosszabbítására ügyeltek, s az a műgond, amellyel a reanimáció technikáit oktatták. A tetszhaláltól való félelem utolsó nagy hulláma az 1870-80-as években volt tapasztalható. Horányi Ildikó munkája nemcsak az orvostörténész, hanem a filológus műgondját is dicséri, s kitűnő eligazítást ad a 18-19. század embere episztemológiai világa legalábbis egyik aspektusának megismeréséhez. Kicsi Sándor András Jagow, B. v. - Steger, F.: Repräsentationen. Medizin und Ethik in Literatur und Kunst der Moderne. Heidelberg, Universitätsverlag Winter, 2004. 295 S., ill. E gyűjterményes kötet a 2003 szeptemberében Münchenben megtartott konferencia előadásainak és lefolytatott vitájának szerkesztett szövege. Témája az egészség és betegség mint kulturantropológiai jelenség, amelynek több definíciója is létezik. A ma használatos meg-