Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

szekunder irodalom alapműveinek felsorolásából állnak. A nem életrajzi jellegű szócikkeknél a definíciót a fogalom vagy tárgy története, illetve a rá vonatkozó legfontosabb szakirodalom felsorolása követi. Hasonló vállalkozások esetében a szócikkek összeállítása, kiválogatása mindig a legnehezebb feladat, hiszen ilyenkor mindenképpen előzetes szelekcióra van szükség, amelyet elkerülhetetlenül valamiféle prekoncepció irányít. Mivel a kötet Németországban jelent meg németül, s szerzői is német nyelvterületről származnak, természetesen a német orvosés gyógyszerészettörténet némileg erősebben reprezentált benne, mint mondjuk - hogy ne legyünk szemtelenek - a francia. A hasonló angolszász és francia munkákkal szemben azonban egyértelmű erénye e kiadványnak az, hogy a szakirodalom nem korlátozódik a hazai szerzők munkáira, sőt a válogatások általában széles látókörről tanúskodnak. (Néhol még az Orvostörténeti Közlemények is szerepel a bibliográfiában, ami igen megtisztelő számunkra!) A címszavak arányán (kétharmad proszópográfia - egyharmad egyéb) lehetne ugyan vitázni, de fölösleges, annál sajátságosabb a biográfiai címszavak válogatása. Itt sajnos a kisebb népek meglehetősen hoppon maradtak - míg a német orvosok közül még például Mengele is helyett kapott a kötetben. Példálózzunk a szívünknek legkedvesebb magyar orvostudománnyal. Míg például Zsámboky, Jeszenszky, Semmelweis, SzentGyörgyi, Kaposi, Gruby, Békésy, Bárány vagy Selye helyett kapott a műben (igaz, Zsámboky, Kaposi, Bárány, Selye vagy Jeszenszky esetében a magyar vonatkozásokról egyáltalán nem esik szó), Jordán Tamás, Bánfihunyadi, Páriz Pápai, Weszprémi, Linzbauer, Lenhossék, Korányi, Hőgyes, Ferenczi, Völgyesi vagy Szondi teljesen kimaradt, de még olyan magyar vonatkozású idegenekről sem esik szó, mint Georg Wernher, Georg Henisch, Squarzialupi vagy Giovanni Manardo, a magyar király orvosa. Hogy Hungarusból ennyi sok-e, avagy kevés, ki-ki eldöntheti magában, ha viszont azt is hozzátesszük, hogy például mindkét a Castro, Capivaccius, Lipenius, Monardes, Mangetus, Mizaldus, Ploucquet, Rivinus sőt Leo Medicus is kimaradt a sorból, már jogosabban támadhat hiányérzetünk. Ráadásul a szócikkek sem egyformán színvonalasak, vannak egészen kiválóak (különösen a középkori tárgyúak remekek), ám akadnak kifejezetten primitívek is, például Robert Fludd több ezer oldalnyi orvosi életmüvéről alig esik néhány szó, ám a mi Sambucusunk sem jár sokkal jobban, még a rá vonatkozó jelentős német nyelvű irodalom sem keltette föl a szócikk szerzőjének érdeklődését. Ugyancsak sok kifogásolnivaló akadhat az irodalomjegyzékekben, amelyek igen gyakran nem éppen a legfontosabb müveket sorolják föl, néhol pedig egyenest más lexikonokra hivatkoznak, ami bár őszinteségre vall, mégsem túl elegáns és tudományos eljárás. Mivel az enciklopédia mégiscsak elsősorban német olvasóknak készült, a megadott és gyanúnk szerint - a feldolgozott irodalmi forrásanyagban is a német nyelvű munkák elsőbbséget élveznek. Ezzel magyarázható az is, hogy például az arab szerzőknél szinte sehol sem találunk utalást az utóbbi időben örvendetesen szaporodó, főként spanyol nyelvű fordításokra, vagy az eredeti nyelvű szövegkiadásokra. A távol-keleti szerzők esetében ugyanez a helyzet, pedig a kötet olvasói közt nyilván akad olyan elvetemült is, aki tud kínaiul, japánul vagy szanszkritul. A zsidó, illetve a jiddis orvostudomány esetében pedig szinte csak a német, arab, latin stb. vonatkozásokról esik szó, a szláv, kelet-európai kapcsolatokról semmi.