Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

ADATTÁR - DOCUMENTS - Józsa László: Az orvosi, állatorvosi és gyógyszerészeti irodalom Bizáncban

AZ ORVOSI, ÁLLATORVOSI ÉS GYÓGYSZERÉSZETI IRODALOM BIZÁNCBAN JÓZSA LÁSZLÓ "Bizánc on'osi irodalmában nincsen semmi egyéni, semmi új. Önálló megfigyeléseknek alig van nyoma, minden írásuknak alapja a hellenisztikus, főleg az alexandriai orvostudomány. [...] A bizánci orvosi írók többsége nem író, csak szorgalmas és tehetséges másoló". Anélkül, hogy megbántani szándékoznék a szerzőt, akit egyébiránt meg sem nevezek, ilyen és hasonló elmarasztaló véleményt olvashatunk csaknem valamennyi orvos- és gyógyszerészei-történeti műben. A legalaposabb orvostörténeti munkák (DIEPGEN 1949, HAUSSIG 1959, MAJOR 1954, METTLER és METTLER 1949, stb.) négy-öt orvosi írót, vagy müvet tárgyalnak, címszavakban felsorolva az utóbbiak tartalmát. Bizánc orvostudományára maximálisan két-három oldalnyi terjedelem jut, (legfeljebb ötöd annyi mint az arab medicinára), végső konklúziójuk mindig azonos, t. i. az ókori szerzők másolása, kommentálása. A kutatónak az az érzése, hogy egyetlen ősforrásból, másod-, harmad-, század kézen szerezték szegényes mondandójukat. Kétkedve kérdezek vissza a bevezető mondatra: Valóban csak "szorgalmas és tehetséges másolók" voltak a Kelet-Római Birodalom gyógyszerészei és orvosai? Természetesen másoltak is, és ezzel megmentették Hippokratész, Galénosz, Celsus, Antüllosz, Dioszkoridész és még számtalan ókori tudós munkáját, napjainkban helyesnek, vagy tévesnek ítélt állításait. Ez sem lebecsülendő, ennél azonban sokkal többet tettek. A különféle kórképek precíz leírásában, differenciálásában és a diagnosztikában napjainkig érvényes felismeréseik voltak. Az arab orvostudomány a görög forrásokból származó ókori szerzők, valamint a 4.-10. századi bizánci orvosok írásaira épült. A középkor végén, - részben arab müvek révén, részben eredeti bizánci iratok alapján, - a nyugateurópai orvoslásban is teret kapott a Kelet-Római Birodalom medicinája, terápiája. Bizánc orvosi irodalmát három részre szokták osztani. A 4-7. században éltek és alkottak az enciklopédistáknak titulált tudósok, akik műveikben idézték, (olykor hivatkozás nélkül másolták) Hippokratész, Galénosz, Antüllosz és mások munkáit, ezekhez csatolták saját felismeréseik, eljárásaik ismertetését. A 8-11. században a korábbiakhoz hasonlatos összefoglaló müvek nem készültek, az orvoslás differenciálódásával a szerzők is egy-egy szakág (pl. sebészet, gyomor-, bélbetegségek), új ismereteinek szentelték könyveiket. A 12. század után kevés új és eredeti munka látott napvilágot. Jellemző a bizánci szerzőkre, hogy előszeretettel foglalkoztak a vizeletnézés tárgyalásával. Szinte nem is akadt évszázad, amelyben néhány ilyen tárgyú iromány ne született volna. Az uroszkópia haszna csekély, mégsem érdektelen az erről szóló könyveket alaposan ismerni, mert néhányban jelentős élettani és anatómiai felismeréseket is közreadtak.