Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - Fedeles Tamás: Egy németalföldi orvosdoktor a középkori Magyarországon

talataikkal ismertették meg őket.

11 A tanulmányokhoz az előadásokon elhangzott ismeretek mellett természetesen rendelkezésre álltak a kiváló tudósok által készített szakkönyvek is. Bécsben „az oktatás szellemét az arisztotelészi természetfilozófia határozta meg, az orvosi ismeretek forrásául pedig az ókor tekintélyei, Hippokratész és Galénosz, valamint arab követőik és magyarázóik munkái szolgáltak" 12 A két-három éves tanulmányokat követően került sor az első vizsgára, amely sikeres abszolválása után (borostyánkoszorú) a hallgatók - a mai egyetemi szemináriumokkal analóg módon - disputációkon mélyítették el megszerzett tudásukat. A gyakorlati ismereteket az egyetem falain kívül sajátították el, így a gyógyszerek alkalmazását a patikákban figyelték meg, míg a betegápolás és gyógyításhoz szükséges rutint általában városi kórházakban szerezték meg az orvosjelöltek. Párizsban a 14. század végén és a 15. század elején a tanárok magánlakásaikat a poliklimkákhoz hasonlóan rendezték be, ahol tanítványaikat bevezették az orvosi praktikumba.

1

'

1 Az orvosi kar tagjai előtt letett záróvizsgát követően nyerte el a jelölt a licenciátust, majd ettől kezdve a doktori cím birtokában folytathatott oktatói és orvosi tevékenységet. Fentebb említettük, hogy a középkor folyamán meglehetősen alacsony volt az egyetemek orvosi fakultására beiratkozottak - ennek eredményeképpen pedig a tudományos fokozattal rendelkező orvosok - száma. Kevés tanult (okleveles) orvos működött a középkori Erdélyben is, és ők „kivétel nélkül klerikusok is voltak, és főként egyházi javadalmaikból éltek". Tonk Sándor ennek magyarázatát abban látta, hogy az emberek szívesebben keresték fel a „gyakorlati gyógyászati ismeretekben járatos" borbélyokat, kuruzslókat. Állítását Bécs példájával igazolta, hiszen ott „igazán nem volt hiány a képzett, tanult orvosdoktorokban, az orvosi kar állandó harcban állott a kuruzslókkal, mivelhogy a város polgárai inkább fordultak betegség esetén az olcsóbb, általában empirikusoknak nevezett kuruzslókhoz"• A Magyar Királyság egész területén is ez a tendencia érvényesült, hiszen sokan elsajátították az alapvető anatómiai és gyógyászati ismereteket, melyeket a „XV. század végén már a nagyobb városi plébániai iskolákban is tanítottak"? Egyház és medicina A Katolikus Egyház alapításától kezdve részt vállalt a betegek, elesettek ellátásában. Az Evangéliumok Jézus Krisztus számtalan csodás gyógyítását örökítették meg, így magától értetődő, hogy az őskeresztény gyülekezetekben is központi szerepe volt a karitatív tevékenységnek. A diakónusok egyik fő feladata a közösség beteg, idős, özvegy, elesett tagjainak ellátása, gyámolítása volt. A szerzetesség kialakulásával és térhódításával intézményesebb kereteket nyertek az irgalmasság cselekedetei is, hiszen szinte kivétel nélkül mindegyik rendalapító előírta közössége számára a rászorulók istápolását. A 6. században "Az egyes részdiszciplínákat a professzorok egymás között osztották fel. A tananyag többek között a következő szakterületekkel ismertette meg a hallgatókat: láztan, sebészet, anatómia, farmakológia, dietétika. Diepgen: i.m. 102. 12

Néhány a fontosabb szakmunkák közül: Galénosz kór- és gyógytani elveit tartalmazta az Ars Parva; a szíriai Johannitius (Hunain ibn Ishak) munkája volt az Ars commentata; az arab Ar-Rázi a szerzője a Liber medicinalisnak; Avicenna műve a Canon medicináé. Tonk: i.m. 101-102. 13

Diepgen: i.m. 103. 14

Tonk 1979. 156-157.