Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Balázs Péter: Magyarország és a Habsburg Birodalom szerepe az 1770. évi Generale Normativum létrehozásában

nyomatékos megjelenítését tehát nem egészségügyi szakmai szempontok gerjesztették, hanem azok a közjogi feszültségek, amelyek a megelőző 25 év alatt halmozódtak fel a Habsburg-ház rendeleti kormányzásával szemben. Amikor véget ért a //. Lipót által 1790. június 6-án összehívott országgyűlés túlterhelt ülésszaka, a LXVII. törvénycikk (tc.) úgy rendelkezett, hogy „a közpolitikai és bírósági ügyeknek s más tárgyaknak, melyek az országgyűlésen nem voltak bevégezhetők, rendszeres kidolgozására bizottságok rendeltetnek és megbízottak neveztetnek ki". 7 Mai szóhasználattal élve, törvényelőkészítő bizottságokat hoztak létre, szám szerint kilencet. Közülük az elsőt „Közpolitikai bizottság" néven gróf Batthyány József (1727-1799) bíboros prímás, valóságos és belső titkos királyi tanácsos elnökölte. Jól mutatja a közegészségügy feletti nemzeti szuverenitás visszaszerzésének szimbolikus jelentőségét, hogy törvényi szabályozásának előkészítése a munkafeladatok tárgysorozatában a negyedik helyen, közvetlenül az Országgyűlés, a Magyar Királyi Helytartótanács és a helyhatóságok közjogi státusának rendezése után következett. A rendek és az uralkodóház újabb erőpróbájának lezárásaként, a reformkor nyitányát jelentő 1825/27. évi országgyűlésen a VIII. tc. okán ismét előtérbe kerülhetett volna a közegészség ügye, de nem így történt. A tc. visszautalt az 1791-ben életre hívott bizottsági rendszerre és annak törvényelőkészítő munkájára. Tény azonban, hogy a korszakot foglalkoztató, és a polgári átalakulást előkészítő folyamatokban a közegészségügy átfogó törvényi szabályozása már elveszítette a 37 évvel korábban még közvetlen rendi sérelemből táplálkozó jelképes politikai tartalmát. Jellemző, hogy a Reformkort betetőző 1848. április 11-én szentesített tc.-k sem foglalkoztak a kérdéssel, pedig például a kultúra területén olyan részletekbe is belemerültek, mint a színházügy rendezése (XXXI. tc). Paradox módon akkor sem az egészségügyi közigazgatás jogi szabályozása került előtérbe, amikor az 1830/31. évi kolerajárvány a pestisre emlékeztető százezres nagyságrendű pusztítást végzett az ország népességében. Kétségtelen, hogy a Helytartótanács gyorsan cselekedett, és 1830. december 28-án az ugyancsak Lengyelország felől betörő vésszel szemben lezáratta az északi határokat. Ezt követően azonban a járvány ügy empirikus dogmatikája, amely hosszú évszázadok tapasztalata alapján a pestishez idomult, szükségszerűen rosszul vizsgázott egy teljesen más természetű epidémia ellenében. A személy- és áruforgalom leállítása nem szabott gátat a tömeges halálozásnak, de a következményes nyomor és éhínség meghaladta a lakosság tűrőképességét. Parasztlázadások törtek ki 1831 első felében, amelyek társadalmi problémaként nem elsősorban a közegészség- és járványügy tehetetlenségét vádolták, hanem a mezőgazdasági népesség gazdasági és szociális helyzetének tarthatatlanságára hívták fel a figyelmet. Történelmileg csak az 1867-es kiegyezés után érett meg a helyzet egy átfogó közegészségügyi törvény megalkotására. Ez minden tekintetben lezárta azt az időszakot, amelynek egyik legszínvonalasabb szabályozása volt a Generale Normativum in Re Sanitatis. Ma már kellő történelmi távolságból tekinthetünk arra a kapcsolatrendszerre, amely a 18. században a Habsburg ház és a magyar társadalom, illetve az örökös tartományok és a Magyar Királyság viszonyát jellemezte. Tudjuk, hogy a Generale Normativum nem eredeti magyar 'Corpus Juris Hungarici (CD-ROM változat. Bp., KJK-Kerszöv, 2000. január 1.) A továbbiakban a történelmi jogszabályok, ha nincs külön számozott végjegyzet hivatkozás megjelölve, ebből a műből származnak.