Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS

elutasította vagy elutasítja e terápiás módszereket, és az elutasítók vagy elfogadók közötti parázs viták, sőt vádaskodások még azok érdeklődését is felkelthetik, akik egyébként nem vonzódtak volna a kíméletesebb módszerekhez. A természetgyógyászok a holisztikus szemléletmóddal vallják többnek saját terápiájukat a hagyományos medicinánál: vagyis az egyén testi - lelki - szellemi egységét vizsgálják a környezet függvényében és kölcsönhatásában. De a kérdés nem az: mi a különbség a hagyományos (konvencionális) és a természetes, komplementer medicina között, hanem: mi a természetgyógyászat? Erre nem lehet egy mondatban válaszolni. A természetgyógyászat rendkívül szerteágazó mozgalmak, irányzatok gyűjtőfogalma, amelyek sokszor nagyon hasonlóak, sőt azonos irányzatból fejlődtek ki, hogy aztán később önálló életet nyerve egy új vagy továbbfejlesztett irányzatban öltsenek testet. Nem egyszer egymással is vitázó elméletekről van szó. A természetgyógyászat sokoldalúan kapcsolódik az életreform-mozgalmakhoz is (pl. vegetáriánus életmód). A könyv arra is keresi a választ, hogy miért az 1990-es években és napjainkban éli reneszánszát a természetgyógyászat. Ennek oka a második világháború utáni kultúrmigráció, mely kedvezett a hagyományos ázsiai eljárások befogadásának és azt jelentősen siettette is. így a 20. században a lakosság széles körében terjedtek el az ázsiai gyógymódok is. A kezdetben „nem törvényes" gyógyítást ma már német nyelvterületen elismerik hivatalosan is, és á betegbiztosítási rendszer ezeket a gyógyszereket is megtéríti. Ez történelmi fordulatnak mondható, de a folyamat még nincs lezárva. Az ismertetett mű 16 fejezetből áll, mindegyik fejezetet más-más szerző írta. A szerkesztőket dicséri, hogy a különböző fejezetek logikusan és világosan követik egymást és a könyv végén minden fejezethez egy nagyon alapos - elsősorban német nyelvterületen megjelent müvek alapján összeállított - irodalomjegyzék kapcsolódik, ezen kívül internet címek megadásával további információk is nyerhetők az érdeklődők számára. A tárgyszómutató a téma szerinti eligazodást könnyíti meg. Az első fejezet a nem hagyományos orvosi gyógymódok elterjedését mutatja be látványos grafikonokkal, táblázatokkal, elsősorban az osztrák és német lakosság körében végzett reprezentatív felmérés alapján. Az 1990-es években végzett kutatások alapján kiderül, melyek a legnépszerűbb nem hagyományos gyógymódok. A kutatási eredmények egybecsengnek az észak-amerikai, új-zélandi és ausztráliai kutatási eredményekkel. Tehát világméretűnek mondható az érdeklődés a nem hagyományos gyógymódok iránt. A második fejezet érdekes fogalomtisztázásról szól: mi a természetgyógyászat és mi az életreform-mozgalom? A természetgyógyászat elnevezését Jean Jacques Rousseau (1712-1778) „vissza a természethez" gondolatából származtatja a szerző, Wolfang U. Eckart. Majd Vincenz Prießnitz (1799-1851) vizes terápiáját és Sebastian Kneipp (1821-1897) vízgyógymódját mutatja be. A tanulmányból kiderül, hogy a 19-20. században jelenik meg az életreform, mint fogalom. Egy szemléletes ábrán láthatjuk, hogy a természetgyógyászatból hányféle irányzat nőtte ki magát. Pl. 1875 után válik önálló mozgalommá a vegetáriánus életfelfogás, de még olyan irányzatokat is az életreform-mozgalom körébe sorol a szerző meglepő módon, mint az állatvédelem. Ebből látszik, hogy valóban mennyire tágan lehet értelmezni a természetgyógyászat körét. A harmadik fejezet szintén nagyon érdekes kérdést feszeget: természetes-e a természet? A kérdésfelvetés is már kritikai hangvételt sejtet. A fejezet nem ökológiai problémát érint, nem az ember természetátalakító tevékenységének káros következményeit boncolgatja. Werner Dressendörfer a gyakorló gyógyszerész szemével bírálja a természetgyógyászat iránt érdeklődő laikus emberek sokszor önmagukra is veszélyes öngyógyítását, hiszen gyakran egy-egy divatos irányzatot felkapva alkalmazzák magukon az éppen soron lévő terápiát és használják a „gyógyszert" vagy „gyógyhatású készítményt". A veszély nem abban rejlik, hogy a természetből vett anyagokat használják a betegek, hanem abban, hogy egy-egy irányzat neves képviselői maguk sem képzett szakemberek, gyakran maguk is csak hallomásból, hagyomány útján teszik közzé - tegyük hozzá, sokszor helytálló - tapasztalataikat. A gyakran nem tudományos igényességgel alátámasztott megfigyelések komoly veszélyt jelenthetnek azokra, akik a hagyományos orvoslás megkerülésével a diagnosztizálást és terápiát is ezen nem szakemberekre bízzák. Ki ne emlékezne Magyarországon is az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején nagy sikert és visszhangot kiváltó Maria Treben: Egészség Isten patikájából című könyvére és a svédfüves tinktúra „szinte minden bajra jó" divatjára? A szerző nem a híres osztrák természetgyógyászt bírálja, nem a fitoterápia ellen ágál, hanem az emberek naivitására hívja fel a figyelmet: a természetes dolgok kincset érhetnek szakavatott kezekben, de nincsenek varázslatok, és nem minden betegségre lehet gyógyírt találni az orvostudomány megkerülésével. A következő két fejezet: „A klasszikus homeopátia kialakulása és alapjai", valamint a„Komplex homeopátia"címet viseli. Sámuel Hahnemann (1755-1843) a hasonszer elméletéből (simile elv) indul ki, mégpedig az egyetlen hasonszer rendeléséből. Ez a klasszikus homeopátiában az unicizmus. Ezzel szemben a komplex homeopátia olyan komplex vagy összetett készítményeket ajánl, amelyek nem követik az eredeti homeopátia alapfelfogását. Albert Borchardt foglalta össze a komplex homeopátia történetét, melyben olvashatunk az íriszdiagnosztikai módszerről is. Érdekessége, hogy a modern íriszdiagnosztika atyjaként tisztelt magyar orvosról, dr. Péczely Istvánról is megemlékezik a szerző és Péczely 1880-ban kiadott könyvéből is közöl képet.