Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 188-189. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK - ARTICLES - Kapronczay Károly: A hazai vízszabályozások hatásai a magyar közegészségügyi állapotra

indikátora: „... ha a talajból avagy a csatornákból, szennyezett folyókból származó víz sokat tartalmaz belőlük, méltán tarthatunk a víztől, mert rothadó anyagokkal lévén fertőzve, esetleg olyan baktériumot is tartalmaz, amely igenis megtámadja az egészséget." Ugyancsak bizonyította, hogy a tiszta vízzel való ellátás döntő fordulatot eredményezett a hastífusszal, illetve annak halálozási arányával szemben. A Pettenkoffer-iskolával szemben ő fogalmazta meg elsőnek: „... a kútvizek szennyében tényleges ártalom forrása rejlik." Ezt a felfogást bizonyította 1872-1873-ban a kolerajárvány idején is. Maga Fodor is megállapította, hogy a vizén kívül a koleránál más is hathat, így szerepére viszont csak 1892-ben tudott bizonyítékkal szolgálni. Hasonló eredményre jutott a dizentériával kapcsolatban is. Nem véletlenül .kérték fel 1893-ban Fodor Józsefet, hogy a Weyle szerkesztette Közegészségtani kézikönyvben a talaj-víz-levegő címet viselő fejezetet ő írja, meg, amely a bakteriológia eredményeit átvevő modern közegészségtan nagyjelentőségű, nemzetközi tekintélyű összefoglalását jelentette. Fodor József kutatásainak gyakorlati jelentőséget az 1876. évi XIV. sz. un. Közegészségügyi Törvény és a hazai közegészségügyet elvi álláspontjaival irányító Országos Közegészségügyi Tanács biztosított. Az 1868-ban életre hívott Országos Közegészségügyi Tanács a hazai köz- és egészségügyet irányító Belügyminisztérium mellett működött, a belügyminisztert segítette elvi álláspontjaival. Véleményező és kezdeményező tudós grémium volt, amelynek tagjai között nemcsak a magyar orvostudomány, az egyetem, a medicinával érintkező szaktudományok kiválóságai foglaltak helyet, de a gyakorlati tevékenység szakértői is. Közvetlenül hozzájárult és közreműködött a gyakorlati kérdések megoldásában vagy legalábbis útmutatást nyújtott a megoldásokban. E testület tagja volt 1872-től (29 éves korától) Fodor József is, véleményt nyilvánított higiéniai és járványügyi kérdésekben. Több ízben olyan komplex bizottság tagja lett, amely a fővárosi, a városi és települések közegészségügyi kérdéseit a gyakorlatban is megvizsgálta és véleményezte. Észrevételeit a sajtó útján is közölte, sűrűn jelentek meg cikkei az Orvosi Hetilap hasábjain. 1882-től szerkesztette a lap Közegészségügyi mellékletét, 1885-től pedig az Egészség c. lapot. Fodor gyakorlati jellegű, sohasem száraz orvosi vagy műszaki fejtegetésekkel operált, hanem sok példával alátámasztott, több lehetőséget is kínáló javaslatokat tett, és így egyik központi alakja lett a települések vízellátása, csatornázása megszervezésének. Ez elsősorban Budapestre vonatkozik, ahol a vízellátást az 1860-as évektől kezdve ásott kutakból igyekeztek megoldani, hiszen orvosi vélemény szerint a Duna vize már ivásra nem volt alkalmas. A Margit híd pesti hídfőjénél part menti kutakat létesítettek, amelyekben szűrt Duna vizet biztosítottak. A városi tanács már 1868-ban elrendelte a vízvezetékek kiépítését, ami lassan haladt előre, a lakosság idegenkedett tőle, annál is inkább, mert a Kőbányán felállított víztárolóban - amelynek vizét vezetéken átjuttatták a város lakóihoz - nem tisztították rendszeresen, így sokszor megposhadt. Az 1872/1873. évi kolerajárványnál már többen arra gyanakodtak, hogy ebből a forrásból is kolerás víz jutott a városba. Valójában 1874-től gyorsult fel a város csatornázása, mert Fodor a fúrt kutakkal kapcsolatban bebizonyította a kolerás fertőzések egyik okát. A megemelkedett vízszükségletet a part menti kutakból kiinduló vízszintes szűrők létesítésével próbálták kielégíteni. Ezek nem bizonyultak elegendőnek, mert főleg a nagy építkezések megindulásával a part menti folyómeder eliszaposodott. 1883-ban Káposztásmegyeren a főváros vízellátását biztosító kútrendszert terveztek, amihez mesterségesen szűrt Duna vizet kívántak felhasználni. Ennek szakmai véleményezését