Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - JÓZSA László: Laboratóriumi és pathológiai vizsgálatok Bizáncban
sima, vagy nem-sima, a szilárd üledék pedig csirke-pihetoll-szerű, virágszirom-szerű, korpa-szerű és árpa-szerű. Ez a felosztás képezte az alapot, ám a következő évszázadokban a megkülönböztetendő színek száma húsz fölé emelkedett, természetesen nőtt az egyéb komponensek variációs lehetősége is, s ezzel több száz kombinációt véltek felismerni, s azokból vonták le (többnyire téves) következtetéseiket. Kérdéses, hogy mikor, milyen kórképben láthattak a vizeletnézők sötétkék, vagy fekete és sűrű vizeletet (II. Táblázat), nem is szólva a csirketoll-pihe szerű, és más fantasztikus neveken nevezett üledékről? Theophilosz Protoszpathariosz (9.-10. század) ötrészes orvosi munkájának első kötete a Peri úron című könyv, amely nemcsak Bizáncban örvendett nagy népszerűségnek, hanem a 12. században arabra, a következőben latinra fordították, a 15. század végén számos ábrával kinyomtatták. Tanították Salernoban, Európa első orvosi egyetemén, de némely nyugat-európai egyetemen még a 17. században is oktatták. Ioannész Zakhariasz Aktuariosz (13-14. század) hétkötetes összefoglalója zárja a sort a bizánci uroszkópiás munkák között 6 . A terjedelmes munka Velencében, latinra átültetve, 1519-ben nyomtatásban jelent meg (DIAMANDOPOULOS 1996 és 1997). II. Táblázat. A szín és az állag tulajdonságok kombinációi Theophilosz Protoszpathariosz szerint Híg vizelet esetén Sűrű (zavaros) vizelet esetén Híg és fehér Híg és tejszerű (?) Híg és szürke (?) Híg és világosszürke (?) Híg és sárga Híg és halványsárga Híg és vörhenyes Híg és sárgásvörös Híg és sárgásfehér Híg és sáfrányszínű Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és Sűrű és fehér tejfehér világosszürke vörhenyes piros (fehér)bor színű sötétkék (?) halványzöld (?) kékeszöld (?) fekete Az uroszkópiát sokféle módon próbálták hasznosítani. Szerepet tulajdonítottak a vizeletnézésnek a diagnosztikában, a kórlefolyás nyomon követésében, a kórjóslat meghatározásában stb. (ANGELETT1 és mtsa 1994 és 1997). Jóllehet két évezreden át tartotta magát a vizeletnézés hagyománya, gyakorlati haszna azonban alig volt, annál több tévhit, babona, olykor a beteg és hozzátartozójának becsapása származott a népszerű vizsgálatból. A középkori Nyugat-Európában szinte az orvosok jelképévé vált a vizeletnézö üvegpalack. Alig kétszáz esztendeje, hogy a természettudományok nyújtotta fejlődés rádöbbentette a doktorokat az uroszkópia helytelen és felesleges voltára. A bizánci korból fennmaradt orvosi műveknek legalább egyharmada kizárólag az uroszkópiát taglalja.
