Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - JÓZSA László: Laboratóriumi és pathológiai vizsgálatok Bizáncban

tör elő, mennyisége csekély, vizes küllemű. Ez utóbbi kétféle ondót termékenyítésre alkalmatlannak mondja. Ruphosz Ephesziosz (6. század) leírta a normális (egészséges) ondófolyadékot : „ A termékenyítőképes (fertilis) sperma sűrű, fehér, mint a jég. Ha más folyadék is előbukkan a spermával együtt, azzal felhígul és terméketlen". Menstruációs váladék Elképzelésük szerint a folyadék a méhben képződik, mennyisége, külleme felvilágosítást ad a szervezet egészségi állapotáról, a méh betegségeiről. Kórosnak vélték az erős görcsök kíséretében jelentkező, nagy mennyiségű vérzést, ugyanúgy nevezték, mint napjainkban (menorrhagia) és szükségesnek tartották kezelését. Bár az anyagvételi metódussal egyik szerző sem foglalkozott, megfigyelték a menstruum mennyiségét, színét, konzisztenciáját, az ürülő szövetdarabkák nagyságát. Theophilosz Protoszpathariosz és Damaszkénosz (9.10. század) a szokásostól eltérő színűt és sűrűségűt a gyulladás jelének tekintették és ezért a fekete epe túltermelődését, tették felelőssé. A menstruációs folyadékot elkülönítették a hüvely váladékától, hüvelyfolyás esetén (tripperes, vagy más fertőzéskor) annak tömegét, színét, szagát, állagát is vizsgálták. Széklet A székletvizsgálat fontosságára Galénosz (2. század) hívta fel a figyelmet, megkülönböztetve híg, száraz és gyulladásos formát. Aetiosz (6. század) a faeces vizsgálatát csaknem ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a vizeletét. Megállapítása szerint az egészséges ember széklete lágy, barna, vékony, nem túl bűzös, erőlködés nélkül, naponta azonos időpontban ürül. Ezzel szemben, a kóros béltartalom bűzös, konzisztenciáját tekintve pedig, lehet darabos, nyákos, híg, gázos, s mindez az emésztés elégtelenségét és/vagy a bél gyulladását mutatja. A fekete szín a gastrointestinalis vérzést jelzi, a zsírcseppek a zsíremésztés zavarára, a vörhenyes, pedig halálos kórra, bélelhalásra utal. Sztéphanosz (7.-8. század) figyelte meg, hogy a széklet volumene meghaladja az elfogyasztott eleségét. A tápláló ételek (baromfi, hús, sajt) salakja kevesebb, a kisebb tápértékűekböl (hüvelyesek, zöldségek) több bélsár keletkezik. Sztéphanosz az ürülék hat jellemzőjét (mennyiség, összetétel, szín, szag, forma, időpont) vizsgálta. Ioannész Aktuariosz (13.-14. század) ismerte fel, hogy a széklet halvány, vagy fehér színe (szerinte, mint a kutyáé), az epevezeték elzáródását jelzi. Ilyenkor az epefesték a vizelettel ürül, a bőrben rakódik le, és azt sárgává színezi. Az emésztőrendszer felső szakaszából származó vérzés feketére, míg az alsó részből (aranyér) eredő élénk pirosra festi a béltartalmat. Részletesen foglalkozott a dizentériás és kolerás széklet jellegzetességeivel, elkülönítésükkel. A béltartalom elemzésének különösen fontos területe volt a bélférgesség megállapítása. Parazitológia A Mediterráneumban és az ázsiai-afrikai tartományokban mindenkor endémiás volt a parazitás megbetegedés. Galénosz észlelését követően, a későbbi szerzők különös jelentőséget tulajdonítottak a bélférgek keresésének és azonosításának. Galénosz mindössze kétféle élősködőről, a cérnagilisztáról (Enterobius [Oxyuris] vermicularis) és a hengeres gilisztáról (Ascaris lumbricoides) írt. Ez utóbbit a vékonybél, az aprókat a vastagbél parazitáinak tartotta. Oreibasziosz (4.-5. század), majd Aetiosz (6. század) jóval bővebb ismeretekkel rendelkeztek. A legtöbbször látottak (Ascaris lumbricoides, Enterobius vermicularis) mel-