Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 186-187. (Budapest, 2004)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
Schultheis/ Emil: Az európai orvosi oktatás történetéből. Budapest, A Magyar Történettudományi Intézet és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár kiadványa, 2003. 201 p. Hézagpótló könyv. A kijelentés banálisnak tűnik, de messzemenően igaz. Az európai orvosi oktatás történelmének újkori vonatkozásaival ugyan sokan foglalkoztak, de a középkor, majd a humanizmus és reneszánsz 15.-16. századi időszakát homály fedi. Schultheisz professzor az ókor és középkor klasszikus, eredeti munkáinak áttanulmányozásával megvilágítja ezt a történelmi periódust. Rámutat az ókori görög, római, arab, korai keresztény orvosi kultúra történelemalakító szerepére és befolyására az európai orvosi oktatás kezdeteire. Állást foglal olyan alapvető kérdésekben, mint pl. a tankönyvírás fejlődése, avagy a filozófia milyen szerepet töltött be az európai orvosi oktatás korai szakaszában. Megállapítja, hogy az európai orvosi műveltségben a fő szerep az egyetemeké volt, továbbá, a magyar orvosok felkészültségéről - minthogy a hazai orvoskarok a reneszánsz korban igen rövid ideig állottak fenn - csak külföldi egyetemeken végzet stúdiumaik tanulmányozása ad felvilágosítást. Konklúzió: a kor mesterei, élükön a humanista-reneszánsz Vesalius a tennészettudomány új értelmezését adja, amely Erasmus révén pedagógiai tartalmat is kap és ezzel egyben a későbbi „újkori" történelem megjelenésének alapja lesz. Óriási jelentőségű a filozófia és a logika szemlélet meghatározó szerepe az orvosi curriculumban. Ezen önálló tárgyak tartalma három zseniális polihisztor munkáiból (Arisztotelész, Galénosz, Avicenna) táplálkozik. Megszívlelendő gondolat: „Nem lehet jó orvos az, aki egyszersmind nem természetfilozófus. " Érdekesek azok a példák, melyekkel Schultheisz bizonyítja, hogy a studia humanitatis és a stúdium medicináé között fennálló feszültségek végül egymást kölcsönösen jótékonyan befolyásolták. Számosan a medicina doktorai, egyben a studia humanitatis tanárai lettek. így pl. C. Bartholinus Nápolyban anatómus, majd Montpellier-ben az egyetemen a görög nyelv tanára volt. A kor tankönyvei teljes mértékben új szemléletet közvetítenek, ezeket a didaktikai szükséglet hozza létre. Elég ehelyütt Fallopius anatómiáját említeni, mely már a funkcionalitás kérdéseit feszegeti (V. Coitcr kiadása, Nürnberg 1575). A középkorban a tankönyvek egyik formája a kommentár. Ez, mint irodalmi forma a 12. század óta minden tudományágban megtalálta a helyét és mintegy a 17. századig virágzott. Anyaga többnyire az előadásokból született, majd azok kiegészítője lett, így tankönyvként is használták. Sok esetben jó alkalmat adott teóriák kifejtésére is. Schultheisz professzor munkájának értékes fejezete a 16. századi orvosi oktatás megismeréséhez a curriculum tanulmányozása, mely egyben a kötelezően előírt és ajánlott könyvek listáját tartalmazza. Számunkra elgondolkodtató kell, hogy legyen: a 16. században a medicina hallgatásának feltétele a befejezett artis stúdium, azaz egy elvárt, megkövetelt alapműveltség, ide értendő a terminológiai, a nyelv problematikájának ismerete is. Utóbbiakhoz kívánatos Galénosz, Hippokratész, Epheszoszi Ruphosz müveinek eredetiben való olvasása. Mind a tankönyvekből, mind a curriculumból a reneszánsz egyetemeinek orvosi fakultásai tradíciót őrző, de egyben új hatások befogadó szemlélete tűnik ki. Az újkor medicinájának ez lett a megalapozója. Schultheisz professzor az ókeresztény irodalom (2-8. század) - nem orvos és nem természettudós - íróinak, az un. egyházatyáknak a munkásságát is mérlegre teszi és értékeli, amennyiben ők voltak azok, akik az antik tudomány eredményeit megőrizték, továbbvitték, ill. közvetítették. Munkásságuk - ez originális megállapítás - új betegszemlélethez, egy új orvoskép kialakulásához vezetett. Az egyházatyák és az általuk fémjelzett patrisztikai irodalom szerint a gyógyászat és a vallás olyan kontextusban jelenik meg, mely szerint a középkor orvosának imágója Krisztus, a betegség a bűn büntetése, de egyben a megtisztuláshoz vezető út egyik állomása. Ezzel a kórtan, a patológiai a teológia szolgálatába került. Az orvosi oktatásban a kis számú tankönyv nem biztosította a tanulást, így formákat és módszereket kellett keresni. A memorizálás elősegítésére, a már említett kommentárok mellé megszülettek a tanköltemények (ars memorativa, poéma didacticum, poéma medicum), betegségek (pl. pestis) vagy eljárások (flebotómia) hexameteres, verses megfogalmazásai. A vizuális memória erősítésére szolgáltak asynopsisok, a nagy terjedelmű munkák rövid, tartalmi áttekintései. E korszak európai orvosi oktatásának legfőbb gondolata az, hogy a medicina nem feltétlenül egyenlő az orvoslással, ezt tükrözik a tankönyvek, a curriculum. Tudása az egyetemes tudás része. Ebből következőleg, senki nem lehet a természet és filozófia ismerője, aki a medicinát alapjaiban nem ismeri. Ennek az elméletnek első szövegbe foglalója Aurelius Cassiodorus (Kr. u. 544 körül).
