Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEWS

ban a népi orvoslás megüresedett helyét, szerepét igyekeztek betölteni, sajátos módon azokban a társadalmi osztályokban, amelyek számára a hagyományos népi orvoslás immár hozzáférhetetlenné vált. Az úgynevezett akadémikus, konvencionális orvostudománynak ezután kétfrontos harcot kellett folytatnia a köznép körében élő „babonaságnak" bélyegzett gyógymódok és szokások, illetve a műveltebb néposztályokban egyre terjedő alternatív irányzatok ellen. Talán ez is magyarázza azt, hogy a 19. század elejétől miért olyan elutasító és agresszív a hivatalos orvoslás a népi eljárásokkal szemben, illetve, hogy a korábbi századokra jellemző párbeszéd miért szakadt meg véglegesen. (Hogy talán éppen napjainkban kezdődjék újra, ahogy Kínában, LatinAmerikában. Indiában immár régóta folyik). Deáky Zita tanulmányának számomra talán legérdekesebb fejezete az, amelyben azt vizsgálja, hogyan próbált összhangot teremteni a helyi - gyakran a papi rendhez tartozó - értelmiség a magas orvostudomány elutasító magatartása és a „népi" igények között, milyen konfliktusba került az a személy, aki a falusi lehetőségek és kultúra szorításában igyekezett változtatni - jogosan, vagy jogtalanul, ki tudja - a szokásokon és a gyógyítás évszázados gyakorlatán. S ez a helyzet még igen sokáig alig változott. Ne feledjük, hogy még a 19-20. század fordulóján is szükség volt Karlovszky Geyza népnyelvi-gyógyszerészeti szótárára, hogy a falusi patikus eligazodjék a népi hagyomány és a tudományos nomenklatúra közös útvesztőjében, s hogy a mai Budapesten is egyszerre működhet a neurológus és kézrátétellel gyógyító kuruzsló. Szeretném ana is felhívni e könyv majdani olvasóinak figyelmét, hogy a szerző szintén hogyan kényszerül „ingázni" a hivatalos orvostudomány szempontjai, illetve a sajnos legtöbbször csak az ellenfél által rajzolt torzkép alapján ismert népi gyógyászati szempontok között. Nagyjából hasonló helyzetben lehetett e kötet írásakor, mint a vallástörténész, aki a csupán a katolikus írók müvei alapján ismert manicheizmus rekonstruálására és megértésére törekszik. A könyv azonban így is meggyőzően ábrázolja azt a folyamatot, amelynek során az egykori szimbiózis egyenlőtlen küzdelemmé vált, és amelynek során a népi gyógyászat lassanként talaját vesztette. Deáky Zita a források négy csoportjára terjesztette ki vizsgálatait: a hatósági orvosi ügyiratokra, az orvosi diszszertációkra, az orvosi helyiratokra és az egészségügyi felvilágosító irodalomra. E témacsoportok közül az orvosi topográfiák és disszertációk eddig szinte feltáratlanok voltak, bibliográfiai feldolgozásukon kívül érdemben, és különösen a népi gyógyászat szempontjából nem értékelte őket senki. Talán nem bántom meg a szerzőt, ha egyetértek avval a megállapításával, hogy e területeken további kutatásokra is szükség lesz még, hiszen ő az első, meghatározó lépéseket már megtette. A négy forráscsoport azonban nem különül el egymástól éles határokkal: talán éppen az utalások, átfedések, összefüggések feltárásával sikerül Deáky Zitának a korábbiaknál átfogóbb és gondolatébresztőbb képet adnia tárgyáról. Nem sejtem még pontosan, milyen olvasói körhöz jut majd el ez a könyv, ám a magam részéről igen sajnálnám, ha csak szakemberek, etnográfusok, történészek vennék a kezükbe. Nem csak azért, mert a szerző remek, olvasmányos és nagyképűségtől mentes stílusában, a sok érdekességben, kuriozitásban, ismeretlen adatban nyilván minden betüélvezetre hajlamos személy örömét lelné, hanem különösen azért, mert rendkívül fonlos lenne, hogy ennek a kötetnek a gondolatai szélesebb körben is ismertté váljanak, s hogy az olvasók ezt a tankönyvi klisék alapján félreismert kort, a benne élő emberek mindennapi életét árnyaltabban és egyben tisztábban láthassák. Deáky Zita könyvét- azon túl, hogy érdekes és értékes adatok, gondolatok kincsesbányájának bizonyul - elsősorban két okból tartom a teljes magyar művelődéstörténet és társadalomtörténet számára fontos munkának. Részint azért, mert az orvoslás történetének két, eddig egymástól önkényesen és jogtalanul elkülönített területét képes együtt vizsgálni, kommunikációjukra és e kommunikáció jellegére is felhívva figyelmünket, részint pedig azért mert elemzései során, új szempontjainak köszönhetően a népi gyógyászat fogalmának a hazai irodalmon belül gyökeresen újnak tekinthető, az eddiginél sokkal teljesebb és körültekintőbb meghatározásához ad kulcsot. Orvos történészek és néprajzosok közös feladata lesz, hogy ezt az új definíciót a jövőben, tökéletes egyetértésben amitől Isten mentsen bennünket - megalkossák. Magyar László András