Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

ADATTÁR - DOCUMENTS - KAPRONCZAY Károly: Adatok a magyar iskolafogászat történetéhez

ADATOK A HAZAI ISKOLAFOGÁSZAT TÖRTÉNETÉHEZ KAPRONCZAY KÁROLY Minden kornak megvan a maga jelentősége az ember és a társadalom alakulásában, különösen érvényes ez az orvostudomány vonatkozásában. A medicina fejlődése századunkban nemcsak az orvos-beteg viszonyát alakította át, hanem a gyors szakosodás mellett a gyógyítás, a kutatás kiemelt szerepével párhuzamban a megelőzést tekintette hatékonysága legfőbb területének. A betegségek, melyek az előző századokban akár milliós nagyságrendű halálozást okoztak, a 20. század folyamán gyógyíthatóvá váltak, de ebben már jelentős szerepet játszott a megelőzés, a gyógyításban új korszakot nyitó preventív elvek kidolgozása is. A sikerek és kudarcok során nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes betegségek gyógyításában lényeges az ifjabb nemzedékek védelme, a gyermekek egészségének folyamatos ellenőrzése. Nem véletlenül kapott a gyermekgyógyászat tudományos és gyakorlati kiteljesedésével azonos időben lényeges szerepet az iskola-egészségügy, az iskolaorvoslás, ezen belül, pedig az iskola- és gyermekfogászat. A tudományos fogorvoslás a századforduló éveiben nyerte el méltó helyét az orvosképzésben, a társadalombiztosítás kiszélesedésével pedig az alapellátás fontos részévé válhatott. A preventív szemlélet bizonyítja, hogy a teljes ingyenességet élvező iskola-egészségügyön belül 75 évvel ezelőtt helyet kapott - előbb Budapesten, majd néhány évvel később vidéken is - a gyermekfogászat, mint a gyermekek egészségügyi védelmének egyik fontos tényezője. A fővárosi törekvés nem volt „kísérlet", hanem egy fokozatosan épülő rendszer első láncszeme, amelynek kiteljesedése ugyan csak a második világháború után következett be, de mindvégig európai színvonalú és másoknak mintául szolgáló minőség volt és - reméljük - marad. A fogorvoslás története Az európai fogászat kialakulásáról a 18. század első felétől beszélhetünk, bár legrégebbi orvosi emlékeinkből ismerjük a foghúzók (denti-frangbuli-k) gyakorlatát. Ásatási leletek, írott és képi emlékek örökítik meg a foghúzókat: az ókori Kínában külön „mesterségnek" számított a foghúzás. A foghúzó tanulók - mivel kézzel emelték ki a beteg fogakat - ácsmestereknél gyakoroltak: bevert szögeket, illetve fába illesztett facsapokat kellett egy mozdulattal kiemelni. Római ásatásoknál is találtak fogkiemelésre szolgáló fogókat, amelyek a mai un.: csípőfogókhoz hasonlítottak, de ilyesféléket találtak középkori - így például az egri - ásatásoknál is. A fogászati beavatkozás csupán a foghúzásra korlátozódott. Ismeretesek voltak a vásári - nem egy képzőművészeti alkotás is megörökítette - foghúzások, vándor foghúzók kisebb-nagyobb pénzösszegekért szabadították meg a fájós fogaktól a „bátor jelentkezőket". A középkori sebész céhek már hivatásszerűen foglalkoztak foghúzással: a kolozsvári borbély-sebész céh oklevelében pontosan felsorolja mindazon ismereteket,