Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 182-185. (Budapest, 2003)

KÖZLEMÉNYEK - COMMUNICATIONS - PÁSZTOR Emil: Miskolczy Dezső, a modern magyar neurológia alapjainak megteremtője

még kevés lehetősége volt az idegrendszeri betegségek gyógyítására, ezért az éppen rohamosan kifejlődőben lévő idegsebészet vezető szerepet kapott: „legalább tudtak valamelyest gyógyítani némely idegrendszeri betegséget". Az idegsebészet további fejlődése a neurológiát is húzta maga után. Ezt ismerte fel Miskolczy professzor, ez vezette őt arra, hogy neurológus létére szegedi klinikája támogatásával, saját munkatársának - Környey István adjunktusnak - lehetőséget biztosítson idegsebészeti műtétek végzéséhez Vidakovits Kamii ló (1879-1967) sebészeti klinikáján. Ilyen irányú határozott munkássága Kolozsvárott vált teljessé, amikor megszervezte Európa negyedik önálló idegsebészeti osztályát az egyetemen Környey István vezetésével. Az idegsebészeti szakma iránti vonzalma és szeretete Marosvásárhelyt is megnyilvánult és nemcsak az idegsebészeti osztály újraszervezésében, de munkatársaival olyan közleményeknek is társszerzője volt, mint: „Az „afrigore" arcidegbénulás műtéti kezelése", „A hypaesthesia n. acustici arachnitises eredetű formáinak idegsebészeti kezelése", „Tapasztalataink a glomus caroticum kiirtásával kapcsolatosan dystrophia musculorum progressiva esetén", „Tratamentul lombosciatici de origine discopaticá cu hidrocortison administrât intrarahidian". A kiváló pedagógus 39 éven keresztül működött egyetemi tanárként (1930-1969) a szegedi-, a kolozsvári-, a marosvásárhelyi egyetem, valamint a budapesti Orvostovábbképző Intézet neurológiai tanszékein. Tantermi előadásait sokan és élvezettel látogatták. Elmekórtani előadásai egyetemi jegyzetként jelentek meg 1953-ban. A több mint 500 oldalas, Csiky Kálmánnál együtt szerkesztett Idegkórtan című munkája tankönyvként került kiadásra 1958-ban, bukaresti kiadónál. Hazájába való visszatérése után oktató tevékenységét az Orvostovábbképző Intézetben folytatta, munkatársaival együtt szerkesztette A bel- és ideggyógyászat határterületi kérdései című monográfiát, amely 1968-ban a Medicina Kiadónál, magyarul, majd németül is megjelent. Az ideg és elmekórtan témakörén túl emberségre és a mindennapi élet aktuális feladataiban helytállásra tanította diákjait, szelíd és halk hangú megnyilvánulásaiban mégis határozottság és meg nem alkuvás érződött. Szeretettel fordult a gyengébbek felé, és mindig segítette a rászorultat. A betöltött négy tanszék mellett további meghívásokat kapott egyetemi tanszékek vezetésére: előbb 1936-ban, majd 1946-ban a budapesti egyetem Ideg- és Elmeklinikájára, 1950-ben pedig a debreceni egyetemre. Az első két esetben a magyar minisztérium nem engedélyezte a meghívás elfogadását, mert fontosabbnak tartotta, ha munkássága Szegeden, illetve Marosvásárhelyt folytatódik; az utóbbi meghívásra pedig ő mondott nemet, mert nem akarta vele együttműködő kollégájának, az állásából elmozdított Sántha Kálmánnak a tanszékét elfoglalni. 1934-ben a berlini Kaiser Wilhelm-Institut für Hirnforschung vendégtanárként hívta meg az egyik osztály vezetésére, ám ennek a meghívásnak sem tett eleget.