Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 174-177. (Budapest, 2001)

ADATTÁR — DOCUMENTS - Csapody István: Szemész életrajzom — munkáim jegyzéke

rendelkezésemre áll a busz, az egész család és bútor is szállítható, irány: Németország. Többszöri kérése csak nehezen volt elutasítható, a parancs szerint a busznak mennie kellett - mást vitt magával. Az ostromot idehaza, a szemosztály pincéjében állottuk ki és végeztük ott is lehetőség szerint a jó szemorvosi munkát három hónapon át. A pincében is két beteglátogatás volt naponta. Sokat éheztünk, folyó víz és villamos világítás nem volt. Csak enucleatiot végeztünk. A beteget székre ültettük, hogy a zsír-mécsest a feje mellé tarthassuk. Oxycyanatban lemosott gumikesztyűben dolgoztunk. Olvasztott hólevet két téglából rögtönzött tűzhelyen rőzsetűzzel forraltuk. Az egyetlen órát a sterilizálás szükséges ideje alatt rázni kellett, hogy nem álljon meg. Operáltunk néha hajnalban, ha hirtelen rendeltek el betegszállítást ismeretlen helyre (hadifogságba?) és a beteg sérült szeme szimpátiás gyulladás keltésére alkalmas volt. Ezután következett az a hat év, amikor már a városban laktunk és amíg délutánonként mindig visszamentem az osztályra a szórványosan érkező magánbetegeim ellátására. Műszereimet, réslámpámat kölcsönadtam az osztályomnak, a Kéthelyen elveszett kórházi műszerek pótlására csak évek múlva nyílt lehetőség. Az 1956-os forradalom alatt a Mária utcai szemklinika súlyosan megsérült, a betegeket átszállították hozzánk. Erőss Sándor klinikai adjunktus sokat segített abban, hogy gyalog jött Pestről a betegeket ellátni, operálni is. Egész embert kíván minden hivatás. így vagyunk mindannyian. A tapasztalati kincs egyre nő, a fizikai képességben és vállalkozó kedvben az élet folyamán csökkenés áll be. Nagy lelkiismeretséggel láttam el minden hivatási munkámat s amíg bírtam, mindent magam akartam végezni, de legalább is ellenőrizni mindenki munkáját. Ez állandó feszültséget okozott és még a szabadságra menést is erősen korlátozta. Most azt mondom, jobban kellett volna általában is bíznom a segédeim munkájában. Akkor talán később őrlődtem volna fel. De hát súlyos feladatokat mindig ád az orvosi hivatás. Megpróbáltatás. Kicsiny érhártyadaganatot találtam jól látó szemben. A beteggel megbeszéltem az életmentő műtétet, a szemteke eltávolítását. Ezt alorvosom végezte, a beteget hazabocsátottuk. A szemet átküldtük szövettani vizsgálatra. A következő főorvosi értekezlet előtt odajött Kalló Antal kórboncnok főorvos kollégám, hogy egy komoly dolgot megmondjon. A nemrég átküldött szemben nincsen daganat, épnek tartják! Mivel diagnózisomban bizonyos voltam, magam is csak arra gondolhattam, amit az egyik főorvostárs vetett oda: „ Ti az ép szemet vettétek ki!" Segédem tévedett, de a felelős én vagyok. Még órákig tartott az értekezlet, én azalatt nagy lelki kínok közt mindent végiggondoltam a fegyházig. Végre mehettünk a proszektúrára. Még egy metszést tetettem a szemen: ott volt a daganat. Hanem addig odaadtam valamit az életemből. Egyetemi feladataim mindig kedvesek voltak, szerettem előadni és kidolgozott jegyzetekkel készültem. Hiszen egyetemi tanár fia vagyok, ugyanazon a fokon, mint atyám volt. De engem magántanárrá kétszer képesítettek: előbb a pozsonyi-pécsi egyetemen diagnosztikából (1923), azután a budapesti egyetemen a kollokvium elengedésével az egész szemészetből (1929). A pécsi egyetemi tanszékre egyhangúan jelöltek az első helyre (1945). Kellett arra is vállalkoznom, hogy Pécsre lejárjak magántanári előadásokat tartani, mert a venia legendit csak így tarthattam meg. A szemmozgások élet- és kórtanát adtam elő. Budapesten a szemészeti műtéttant huszonöt féléven át adtam elő, volt úgy, hogy több mint száz beirt hallgatóm volt. Jutalmat is kaptam. Imre helyett betegsége idejében szigorlatokat is tartottam a kar megbízásából. Beznák élettan-professzor példájára kész tézisekből húztak