Magyar László szerk.: Orvostörténeti Közlemények 170-173. (Budapest, 2000)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

szerző feldolgozott, érthetővé teszi a túláradó lelkesedést, ami következtetésének kimondására csábította. Egyéb következtetései azonban nemcsak a természettudományok oktatására, didaktikájának történeti dimenzióira vonatkoznak, hanem az oktatásra általában érvényesek. Az anyag bősége, az adatok, címek sokasága arra késztette a szerzőt, hogy a jobb áttekinthetőség kedvéért részletes grafikonokkal, időrendi és tematikus sémákkal, vázlatos ábrákkal egészítse ki nagylélegzetű és igen alapos müvét. Az egzakt természettudományok legújabb ábrázolási módszereiben kevésbé járatos olvasó ezekben való eligazodását nagyban megkönnyítette volna az ábrák bővebb magyarázata, (bár nincs kizárva, hogy erre csak a recenzensnek lenne szüksége). Mindkét kötet gazdag képei között nem egy akad, melyet kevésbé szűkszavú legendárium érthetőbbé tenne. Mivel ez a kézikönyv nem a témában teljesen járatlan olvasó igényeit van hivatva kielégíteni, kétséges, hogy számos, igen jól ismert kép felvétele szükséges volt-e, (pl. Vesalius Fabrica-ja), mint ahogy az sem világos, hogy miért szerepel három 14—15. századi Speculum és az ókorból egy sem. Egy bizonyos hiányérzetet kelt az olvasóban — jóllehet a könyv karaktere talán érthetővé teszi —, a tudományelméleti reflexió mellőzése, ami azért sajnálatos, mert az ilyen jellegű fejtegetés az oktatási processzusokat metodológiailag is áttekinthetőbbé tenné. így pl. Petrus Ramus logikájának befolyása a természettudományi ismeretek jól definiált alapelvek szerinti racionális rendszerezésére. Ez a logika didaktikus szempontokat szinoptikus táblái révén messzemenően figyelembe vesz. Freyer valóban instruktiv munkájában különösen elismerésre méltó, hogy objektíven, a kvantifikáció lehetőségeinek maximális felhasználásával igyekszik egy új tantárgy kialakulását, fejlődését bemutatni. E vonatkozásban a szerző kétségtelenül úttörő munkát végzett. A munka kézikönyv jellegű, adatbősége, szellemes, ötletadó fejtegetései alkalmassá teszik arra, hogy további kutatások nélkülözhetetlen alapműve legyen. Különösen a második kötet könnyíti majd meg a terület kutatóinak munkáját. Ebben a bajor iskolarendszer egészére vonatkozó történeti áttekintés után a „biológiailag releváns" írások bibliográfiája következik. A bibliográfiát értékessé és jól használhatóvá teszi, hogy külön sorolja fel a publikált forrásanyagot, a primär és a secundär literatúrai, közli a vizsgált művek proveniencia szerinti bibliográfiáját. A könyv értékes hozzájárulás a biológiának, mint tudománynak a fejlődéstörténetéhez. Az orvostörténelem művelőinek, a természettudományok történetét kutatóknak melegen ajánlható Freyer monográfiája, amit a jövőben nem lehet figyelmen kívül hagyni. Schultheisz Emil Hess, Volker. Von der semiotischen zur diagnostischen Medizin. Die Entstehung der klinischen Methode zwischen 1750 und 1850. (Abhandlungen zur Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaften, heft 66.) Husum, Matthiesen Verl., 1993. 346. p. Az orvostudomány középpontjában a beteg ember áll, akin segíteni kell. A mai medicina egyik jellegzetessége éppen abban keresendő, hogy miképpen közelíti meg az orvos a beteg állapotot. Az orvos feladata, hogy megfigyelje, felismerje és nevezze meg a betegséget, mindezekre alapozva, valamint a terápia szabályait figyelembe véve állapítsa meg a gyógymódot. A mai orvosi gyakorlat és gondolkodás középpontja a diagnózis megállapítása. Napjaink klinikai orvostudománya, mint diagnosztikai medicina, jellemzése felveti a kérdést, hogy a nem diagnosztikus illetve a diagnózist megelőző információk a betegségről valós ismereteket tartalmaznak-e. A modern klinikai medicina fejlődéstörténeti kutatásának kérdései elválaszthatatlanul kapcsolódnak a diagnózisfogalom megszületésének körülményeihez, azok megismeréséhez. A klinikai módszer eredetének vizsgálatát nem lehet leegyszerűsíteni arra a kérdéskörre, hagy mikor, hol és ki állapította meg az első diagnózist. A diagnosztika történeti fejlődése szorosan összefonódik a klinikai módszer, illetve metodológiai alapjainak kialakulásával. Az a kérdés, hogy mióta beszélhetünk „modern diagnosztikáról" egy sor — ebből következő — további problémát is előtérbe helyez: hogyan és milyen feltételek mellett vált a diagnózis klinikai metódussá. Az eddigi orvostörténeti feldolgozások különbözőképpen közelítették meg a diagnózis, a diagnosztika mibenlétét a különböző történeti korokban. Ebben a témakörben összefoglaló, minden szempontot figyelembe vevő monográfia még; nem készült. Általában úgy jellemzik a szerzők a régi idők diagnosztikáját, hogy az erőteljesen a prognosztikára támaszkodott. Ez a prognosztikai irányultság különleges gondolkodást és tapasztalati módszert feltételez: nevezetesen a szemiotikának, vagyis a kórjelzéstannak a jelenlétét. Fontos a betegség megnyilvánulásainak megfigyelése és mint ,jel"-nek a leírása, a további lefolyásnak, illetve a kóroktannak a lejegyzése is. A szemiotika az esetleírásnak egy különleges formája és a diagnosztika előfutárának tekinthető — állapítja meg az előszóban a szerző.