Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kicsi Sándor András: A hagyományos népi okcentrikus betegségszemléletről

Viszonylag kései felbukkanása ellenére szitokformulákban is szerepelhet, például Zalából származik a Dobróc egyen meg kifejezés (Lőrinczy, szerk., 1979, 996). Minthogy a nyelv lassabban változik, mint általában a kultúra más elemei, a letűnt intézményekre vonatkozó szókészlet több esetben is megőrződött. Ilyenek a régi pénznemeket jelölő szavak is, amelyeknek némelyike {garas, krajcár, peták, vas és a még létező fillér, de nem tallér, dénár stb.) néhány más, játékosan csengő szóval (fitying, buznyák, kanyi) leginkább ilyesféle mondatokban fordul elő: Nincs egy fillérem/buznyákom/ se. Ez esetben kérdéses, hogy az adott pénzegység előfordulása kapcsolatba hozható-e valamiféle korszakolással, s ha igen, hogyan? Egy általános, mind a népi, mind a hivatalos intézményekre gyakran érvényes szabály azonban megfogalmazható: „Egy intézmény letűnésekor a nyelvben fennmaradt, az adott intézményt jelölő szavak hasonló, szintén letűnt, azonos típusú intézményt jelölő szavakkal azonos, többnyire nehezen meghatározható jelentést vehetnek fel, s a köznyelvben elsősorban bizonyos meghatározott szerkezettípusokban használatosak." E szabály számos régi betegségnévre, és több régi pénzegység nevére érvényes, például a garas, krajcár, peták szó jelentése egyaránt „régi, meghatározatlanul kis értékű pénz", a fene, franc, nyavalya stb. szóké pedig „valami régi, nehezen azonosítható betegség". A népi gyógyászati rendszerek vizsgálatakor döntően fontos az adott rendszerben kriteriálisnak minősülő jegyek megkeresése — ezek számottevő része a kutató számára rejtett és felderítendő, ráadásul a modern társadalmak embere számára gyakran teljesen idegen.

19 A néprajzban aligha indokolható a „népi tudás" és a „néphit" különösebben éles kettéválasztása (Kicsi, 1988, 71): a „babona" mindig egy adott tudásfokhoz képest minősül valótlannak (Oláh, 1986b, 106). Berde megállapítása szerint a magyar népi gyógyászatban „tisztán kinyomozható, lélektani alapon nyugvó rendszer van, és jól körülhatárolható elvek uralkodnak" (1940, 293, helyeslően idézi Oláh 1986a: 49). Feltehető tehát, hogy a magyar népi gyógyászatban (több más népi gyógyászathoz hasonlóan) elsősorban nem a testről, hanem a lélekről szóló tudás őrződött meg. így aligha szerencsés e tudásrendszert a szaktudományok számunkra elérhető szintjén „racionális" és „irracionális" (mágikus, babonás, hiedelembe tartozó) felekre bontani. Akik így tesznek (például Hoppal & Törő, 1975, 16, 31, Pócs, 1979, 61, Vasas, 1985, 35—36), előbb-utóbb arra kényszerülnek, hogy a két fél közti határ elmosódásáról (Pócs), kettőjük keveredéséről (Hoppal & Törő), illetve összefonódásáról (Vasas) számoljanak be, holott a határt ők maguk jelölték ki, saját tudásrendszerükre hagyatkozva, s az a kettő, amely számukra összemosódik, összekeveredik, összefonódik, abban a rendszerben, amelyet leírni szándékoztak, egységet alkot. SÁNDOR ANDRÁS KICSI, M. A. linguist H-1074 Budapest Hernád u. 40. „Est aut plane prestigii genus, ut id, quod sit, non videas; tum quod non est te videre putes" (Johannes Weyer, De praestigiis daemomtm, 1563).