Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 166-169. (Budapest, 1999)
ADATTAR — DOCUMENTS - Kótyuk Erzsébet: „A pestis oly iszonyúan pusztítván támadott" ... Adatok Kárpátalja egészségügyének történetéhez a kezdetektől a 18. századig
A járvány megfékezése szinte lehetetlennek látszott, mert egyes vármegyék nem tartották be az egészségügyi hatóságok rendelkezéseit. Ilyen kihágásokról számolt be például Bereg vármegye alispánja, aki eközben kérte az adóhátralékok elengedését. Az életben maradt lakosság nincstelen volt, nem tudott fizetni, ezért — a tilalmak ellenére — az adószedők elől a megye súlyosan fertőzött területeire költözött (SOM adattár, 268—71:41). A Helytartótanácsnak írott jelentésekben a megyei főorvosok részletesen beszámoltak a járvány terjedéséről, a betegek és a halottak számáról, az alkalmazott gyógymódok sikeréről vagy sikertelenségéről. Az országot irányító legfőbb testület egészségügyi bizottsága összegezte az adatokat, majd a királynőnek Bécsbe továbbította. Csak az 1743 februári— márciusi jelentésekben találtunk olyan adatokat, amelyek arról szóltak, hogy Máramaros vármegyében a járvány visszavonulóban volt. A fertőzött települések száma még ötvenegy, de január 24-e és február 9-e közötti két hétben már senki sem halt meg, s új megbetegedést sem jegyeztek fel (SOM adattár, 268—71:44). Összegezve: a XVIII. század egyik legnagyobb pestisjárványa úgy söpört végig a négy vármegyén, hogy a lakosság egészségügyi ellátása — mint az a forrásokból kiderült — rendkívül hiányos volt. Erről tanúskodott az áldozatok rendkívül magas száma. Holott Ung vármegyének Enyedi Ferenc személyében már 1737-től volt tisztiorvosa, aki a fennmaradt adatok szerint sanitatis chirurgus volt. (A vármegye azonban nem fizette járandóságát, ezért annak egy esztendei elmaradása miatt levélben fordult a főispánhoz: „Kérem alázatosan negyedik esztendőre való fizetésemet, tekintve éjjeli, nappali hív szolgálatomat" (KTÁL. 4. gyűjt. 3. sor., 1138. egys., 10. lap.). Ezt követően folyósították a bérét, a legutolsót, a források szerint 1742. december 30-án (KTÁL. 4. gyűjt., 3. sor., 1388. egys., 8—16., 19. lap.). Közben az 1739—1740. évi pestisjárvány idején az Ung megyében működő városi tisztiorvosok munkáját mint megyei főorvos felügyelte és irányította. Enyedit 1753-tól Voith Ferenc okleveles sebész követte ebben a beosztásban, aki a források szerint nem egészen három évig töltötte be ezt a tisztséget (KTAL. 4. gyűjt., 3. sor., 1930. egys., 83., 153. lap.). A szélesebb körű betegellátás reményében a tisztiorvosnak a megye által megállapított 60 forintos bérét 50 forinttal megemelték. Cserébe a megye szegény betegeit ingyenes gyógyellátásban volt köteles részesíteni (Veress, 1997, p. 82). A vármegye központjában, Ungváron gyógyszertár működött amelyet 1745-től a jezsuita rend tagja, Christophorus Hartl patikus működtetett. Az ungvári kollégium naplója feljegyezte a jezsuita patikusról, hogy gyógyszereket is készített. Ez volt az egyetlen patika, s fennállása óta sem a városban, sem a megyében nem volt másik gyógyszertár, ezért valószínűleg kezdettől fogva közforgalmat is lebonyolított. Ezt az bizonyítja, hogy hatóságilag ellenőrizték. A patikának voltak világi alkalmazottai is: a gyógyszertár vezetője, egy beosztott gyógyszerész és egy gyógyszerkészítő, akiknek az együttes havi bére 400 forint volt. Christophorus Hartlról több ízben feljegyezték, hogy távoli helységekbe is hívták betegekhez, mivel a rendbe lépése előtt sebész volt. A rend feloszlatásáig — 1773-ig — a jezsuita patikában összesen tizenegy szerzetes gyógyszerész tevékenykedett. Általában évenként váltották egymást, de két ízben több évig Ferdinandus Ibandt volt a gyógyszerész. A gyógyszertárat 1775-ben elárverezték, s az addigi provizor, azaz a tulajdonos helyett a patika akkori felelős vezetője, Johannes Nep. Friesel vásárolta meg (Sági, 1998, p. 30). A levéltári források szerint Friesel jótékonysági alapítványából pénzösszegeket utaltak az ispotály pénztárába (KTÁL. 4. gyűjt. 3. sor., 1086. egy., 1—6. lap.).
