Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Emlékezés — Memorial

EMLÉKEZÉS... Emlékkönyvvel tisztelgünk egykori munkatársunk, „a Főnök," Antall József előtt — kívánsága szerint! — halálának 5. évfordulóján. Személyéről, gondolatairól, véleményéről minden bizonnyal mi, 26 éven át közvetlen kollégái, tudunk a legtöbbet (családját kivéve). Már csak azért is, mert egy életútnyi időt töltött el közöttünk ebben az intézetben, örökké anekdótázva, vicceket mesélve, politikai és történelmi nézeteit kifejtve, véleményt cserélve, így közvetlen élményünk nekünk van, de mi egyelőre hallgatunk. Hallgatunk, mert elvesztésének közelsége, lényének hiánya ma is összeszorítja a torkunkat. írnak róla sokan, bár tudom, hogy őt többségükhöz semmilyen vagy legfeljebb felszínes kapcsolat fűzte. Akad a méltatok közt olyan is, akivel — személyes ellenszenve miatt — nem érintkezett, bizalmasan nem beszélgetett. Mégis bátorsággal könyvben méltatja őt, igaz, főként miniszterelnöki működését. Ezért a személyes távolságtartás miatt, a több mint negyed évszázados orvostörténészi munkát „kényszerpályának" nevezi. Ha nem is tudja, hogy ezt élete kiteljesedésének, önmegvalósításának legteljesebb korszakáról állítja, azt mégis legalább objektíven, logikailag tudnia kellene, hogy ez képtelen kijelentés. Képtelenség, mert Antall József soha nem álmodta, hogy ő egyszer a szabad Magyarország miniszterelnöke lesz, hogy egyszer kivonul a szovjet megszálló hadsereg, hogy egyszer megszűnik a bolsevik diktatúra s Magyarországon megvalósul a demokratikus állam „ideája". Következésképpen szervező-alkotó egyéniséggel megteremtette — az adott lehetőségeken belül — a maga kis „oázisát" (miként ezt a 60. születésnapján, itt a múzeumban és ebben a kötetben elmondja). Ezzel egy jelentős szakma történetének emlékhelyeit, a kutatás lehetőségének bázisintézményeit szervezte meg, hozta létre. Úgy hiszem, vagyunk néhányan, akik a korábbi rendszerrel való együttműködési kényszer hiánya miatt a tudományos életben kompromisszumra kényszerültünk. (Magam irodalomtörténeti ambícióimat adtam fel e munkahely békéjéért, szabad szellemiségéért.) Ez nem megalkuvás volt, csupán kiegyezés! Hiszen erdményeként új ismereteket sajátíthattunk el, nem kis erőfeszítéssel, mivel orvosés művelődéstörténetet az 1960—70-es években egyetemen nem oktattak, tanszéket is csak a 80-as években kapott. Aki forgatja az Orvostörténeti Közlemények köteteit, jól tudhatja, hogy ebben a művelődéstörténet profilja jelentős helyet foglal el. (Kosáry Domokos pl. XVIII. századról írt kötetének egyik fontos forrása.) Ezt példázza az emlékkötet tanulmánysora is, amelyben ki-ki a saját alapismereteit felhasználva jelentkezik és emlékezik szeretett munkatársára vagy elődjére. Elsőként a témaválasztás és a tartalom annak szól, aki történészként hatalmas energiával egy egyetemen kötelezően akkor nem — sajnos ma sem! — oktatott disciplinât elsajátított és művelt, természetesen mértéktartóan, szem előtt tartva alapismereteinek kereteit. Példája nyomán a hozzá közel álló kollégák, pályatársak — felhasználva munkájuk során megszerzett orvos- és gyógyszerésztörténeti ismereteiket — készítették el írásaikat, könyveiket.