Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

Újra kísértett az árulás, de még inkább az árulással felérő folyamatosan elkövetett kártevés vádja. Csak könyv elemezhetné a megvívott csatákat, a megtett politikai lépéseket, nem pedig egy újságcikk. A lehetőségek határain belül már életútjának megrajzolásakor is érzékeltetni akartuk a Görgey-kérdés nem egy vitás pontját. Most inkább megítélésének aránytalanságát helyezzük előtérbe. Többet tévedett-e katonailag mint bármelyik katonai vezetője a szabadságharcnak, kevesebb sikert könyvelhet-e el bármelyiknél? Aligha! Jóval több érv szól az ellenkezője mellett. Bár az eredmények és a hibák nem sorolhatók kizárólag egy-egy katonai vezető életművébe, sikerei mégis többet jelentenek mint kudarcai vagy mulasztásai. De még tévedéseinek ellenkezője sem mutat mindenütt biztos győzelmet. Ellentéte Kossuthtal még nem teszi semmivé Görgey érdemeit, elismerése pedig még kevésbé semmisíti meg Kossuth nagyságát. Görgey ellentétei a polgári kormányzattal nemcsak őt marasztalják el. A kormányzat kapkodása, a hadvezérek cserélgetése, a sikertelen tábornokok kinevezései és leváltásai, Görgey mellőzése, a vele szemben kialakult bizalmatlanság és mégis a helyén hagyása, sok mindeme feleletet ad. Miért fosztjuk meg a kiemelkedő személyiségek arcképcsarnokát szabadságharcunk egyik legnagyobb — sokak szerint a legnagyobb — katonájától? Az elkövetett hibákkal tetézve sem indokolt, hogy annyi győzelem kivívóját más mércével mérjük, mert az elismert vereséget vereségnek fogta fel. Kétségtelen, hogy politikai és alkotmányjogi felfogásában nem járta meg Kossuth útját. De végigharcolta katonaként a szabadságharcot, a győzelmek idején vállalta a kormányzat irányvonalát, a válság szakaszaiban viszont menteni akarva a menthetőt, kereste a kompromisszum lehetőségét. Ez még nem azonos a szélkakassággal, azok magatartásával, akik „napfényes időben a hatalommal, nehézségek idején ellene és háta mögött" cselekszenek. Az elérhetőnek vélt eredmények útján hol többre, hol kevesebbre volt kilátás, ilyenkor a kevesebbet vagy akár a kevésbé rosszat akarta menteni. Nem egyenlő mértékkel mérünk, amikor kitöröljük nagyjaink sorából Görgeyt, aki tovább ment mint Deák, Batthyány, Eötvös, Széchenyi. De sorolhatnánk tovább azokat, akik nem mérhetők hozzá és ma is utca hirdeti nevüket. Bemnek megbocsájtjuk, hogy nem engedelmeskedett a polgári kormányzatnak, ellentétbe került a kirendelt kormánybiztossal. Tőle nem vesszük rossz néven, hogy ugyancsak diktátorságot, — és nem Jakobinus diktatúrát", hanem közjogilag római vagy inkább Kosciuszko egykori lengyel diktátorságához hasonló katonai teljhatalmat kívánt a széthúzó parlament feloszlatásával. Ezt akkor is meg kell állapítanunk, ha mindenki előtt világos, hogy Bem a nemzetiségi kérdésben elkötelezettlenebbül és világosabban ítélhetett mint bármelyik magyar politikus, hasonlóan többet kívánhatott tenni a parasztság megnyerésére is, mint egy magyar birtokos. Felmerült ez a gondolat Görgeyben is, amikor Kossuthnak is javaslatot tett arra, hogy álljon a hadsereg élére. A szabadságharc viszonyai között a katonai engedelmességet a polgári hatalomnak nem értelmezhetjük olyan egyértelműen és egyszerűen mint valamelyik kialakult alkotmányos államforma viszonyai között. Ilyenkor éppen úgy előállhat a kemény megtorlás jogossága az egyik oldalon, illetve a külön kezdeményezés lehetősége a másik oldalon. De nem tekinthetjük a modern idők hírközlési eszközeinek ismeretében kialakult szemlélettel sem ezt a kérdést. A nagy távolságra küzdő vezérek az amerikai függetlenségi háborúban vagy éppen a polgárháborúban egyaránt önállóságot mutattak, nem egyszer hajtottak végre „parancsszegést". A messziről érkezett utasításokat sokszor irreálisnak érezve, maguk ke-