Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

KRÓNIKA — CHRONICLE - Megemlékezések: — Obituaries:

kitartás kellett egy ilyen ügy megvalósításához. így történhetett meg az, hogy Felkai Tamás mentőorvosi működésével bevonulhatott a magyar mentésügy történetébe. Az 1954-ben többedmagával megszervezett Rohamkocsi 10. évfordulójára maga rendezte meg 1964-ben a háború utáni első kis mentőkiállítást. S ez lett a későbbi mentőmúzeum alapja. A holland Bird lélegeztetőgépet a gyártótól 1964-ben ajándékba kapta, melyet a Rohamkocsinak továbbadott, így alkalmazták elsőként Magyarországon. Mentéstörténeti ismereteinek „summája" az 1977-re elkészített kandidátusi értekezés, címe: A mentés kialakulásának fejlődéstörténeti elemzése. E munkáért lett 1980-ban az orvostudományok kandidátusa. Tudományos és muzeológiai munkájának jutalma a Magyar Orvostörténelmi Társaságtól kapott kitüntetés 1987-ben, a Weszprémi István Emlékérem. Elsősegélynyújtó és újraélesztő tanfolyamokat szervezett a Rádió, a Tv, a Postaigazgatóság részére, hogy a tömegkommunikáción keresztül a közvélemény széles rétegeihez eljusson az információ. Kitüntetése alkalmából az újraélesztés magyarországi kezdeteiről tartotta előadását. A patológus Arányi Lajos nyomdokain elsősorban laikusokat oktatott a gyors segítségnyújtás általuk is elsajátítható eljárásaira. Mert az elsősegélynyújtónak — akár orvos, akár nem szakember — elsősorban lélekjelenléttel párosult technikai tudásra van szüksége, emberszerető gondoskodásával, teljes odafigyelésével, bátorságával. Az emberbaráti szeretet, a filantrópia és az irgalmasság jellemezte őt minden tettében, miként ezt a krisztusi példázatban az orvos Lukács evangélista az evangélium 10. fejezetében előadja: „De hát ki az én felebarátom? " — kérdi az egyik törvénytudó. Felvévén pedig Jézus a szót, monda: Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba menvén, rablók közé került, akik kifosztok őt, és sebesre vervén, félholtan hagyák őt és eltávozának. Véletlenül azon az úton jött lefelé egy pap, és látván őt, tovább mène. Hasonlóképpen egy levita is, midőn azon helyhez ért és látta őt, elméne mellette. Arra utazván pedig egy szamaritánus, odaméne, és látván őt, könyörületre indula. És hozzája járulván, bekötözé sebeit, olajat és bort öntvén azokba; föltéve őt barmára s a szállásra vive és gondját viselé. Másnap elővévén két dénárt, a gazdának adá, mondván: Viseld gondját neki, és amit ezentúl ráköltesz, mikor visszatérek, megadom neked. E három közül mit gondolsz, melyik volt felebarátja annak, ki a rablók közé jutott? Amaz pedig monda: Aki irgalmasságot cselekedett vele. " (Újszövetségi Szentírás a Vulgata szerint. Ford. Káldi György. Bp. 1928.) Erről az emberségről tett Felkai Tamás tanúbizonyságot az 1956-os szabadságharc helytállásában is. Ott volt a névtelen hősök, mentőorvosok, tisztek, betegszállítók, sofőrök között, akik vöröskeresztes autóikkal éjjel-nappal száguldoztak — életüket, testi épségüket kockáztatva, feláldozva — sebesült embertársaik, gyakran ellenségeik megsegítésében. Ennek az élménynek állított emléket utolsó kiállítása megrendezésével 1996. áprilisban a „Magyar mentők október viharában " címen. Emlékeimben megismerkedésünk örökre emlékeztes marad. Késve érkezett a Rohamkocsi-szolgálatból a Magyar Orvostörténelmi Társaság egyik ülésére az 1970-es években. Egyenruhában egyenesen az elnöklő Schultheisz Emilhez ment és vigyázzban jelentette a késés okát. Ha rá gondolok, mindig ezt a jelenetet látom magam előtt, örökre bevésve agyamba. Tisztelt Gyászolók! Elsősorban fiaihoz szólok, akikre oly büszke volt, útravalóként az 1996. április 26-án elhangzott egyik előadó ünnepi megnyitó beszédéből idézve: „A fiak megőrizhetik apáik becsületét, csodálattal adózhatnak a helytállóknak, akik megmutatták, hogy miként kell becsülettel élni, halni önzetlenül másokért. " Mi is, magam is ezt próbálom