Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Vida Mária: Állammodellek (utópiák) és az egészségügy szociológia

gnószeószl. Géorgiosz Monakhosz (9. sz.) Khrónikon szüntomon c. művében nagyra értékeli Platón tanítását a lélekről, Istenről, a világ alkotójáról és irányítójáról vallott nézeteit, melyeket az Állam, a Gorgiasz, a Phaidón, a Timaiosz és a Törvények alapján ismertet. A bizánci kultúra jelentős alakja Phóliosz pátriárka (820—891) és Mikhaél Pszellosz (1018— 1079). Az utóbbi Platón, de főleg az újplatonikusok írásai alapján alakította ki saját Platónképét Az arab birodalom tudósai a 800-as évektől sok görög és szír művet fordítottak arabra. Al-Farabi (10. sz.) az első, aki arab területen megpróbált összhangot teremteni a platóni és arisztotelészi rendszer között. Az orvos Avicenna (980—1037) a világ teremtéséről az újplatonikus elveket fogadta el, nagy hatással volt az európai középkor tudósaira is. A korai középkor platonizmusának 3 fő forrása volt; A Timaiosz, Calcidius féle fordításának és kommentárjának keresztény szellemű olvasata, a Szent Ágoston és Boethius írásaiban megtalálható platóni és újplatonikus nézetek, valamint Areopagoszi Szent Dénes, akinek gondolatait J. S. Eriugena (810—877) közvetítette Ny.-Európába. Eriugena és Gerbert (II. Szilveszter pápa, 950—1003) foglalkozott először a platóni ideatan olyan vizsgálatával, amely Fulbertus (960—1028) és Anselmus (1033—1109) nézetein keresztül elvezetett az ún. univerzálé vitához, vagyis az egyetemes (a fogalom) és az egyes konkrét dolgok viszonyainak problémájához. A skolasztika kiemelkedő képviselője, Abelardus (1079—1142) Platóni a legnagyobb filozófusnak tekintette. Részben az ő tanításai, részben a Timaiosz alapján folytatták kutatásaikat, de Arisztotelész logikáját is igyekeztek rendszerükbe beépíteni a 12. sz.-ban a chartres-i iskola tagjai: pl. Bernardus Silvestris (12. sz.) és Bemard de Chartres (11—12. sz.), aki a platonisták közül legképzettebb, amint Johannes Saresberiensis (1110—1180) állította. A 12. sz.-ban, Szicíliában Henricus Aristippus latima fordította a Phaidónt, és a Menónt Közben Al-Farabi és Avicenna írásai is eljutottak Európába, a 13. sz.-tól néhány kolostorban (Saint Denise, Saint Victor, Citaux stb.) a platonikus írások jelentős gyűjteménye állt rendelkezésre. Tanulmányunk tematikáját figyelembe véve a keresztény államelmélet megalapítójának, Augustinusnak (Szent Ágoston 354—430) és teoretikus művének a 413—426 között írott De civitate Dei című munkának sem szociológiai, sem orvosi vonatkozásai nincsenek, mégis a középkori szellemiség kialakítása és a folytonosság miatt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Nem csak teológiai, hanem történetfilozófiai gondolatai és államelmélete is termékenyen hatott napjainkig, elsősorban befolyásolta a középkor esztétikai szemléletét. A keresztény filozófiába mindent átvett az antikból, amit fontosnak tartott. Platónon, Cicerón és a sztoikusokon kívül a neoplatonizmus vezette intellektualizmusát. Elete fő müvének tartotta a De civitate Deit. Műve megírásának közvetlen előzménye Róma eleste. A kereszténység ellenfelei szerint ugyanis ez a csapás a keresztény Isten gyengeségét bizonyította, következésképpen vissza kell térni a régi istenekhez. Ágoston ezzel szállt szembe müvében. A misztikus cím alatt — Isten városa — az Istentől akart és általa meghatározott emberi közösséget értette, amely ellentéte az ördöggel vállalt közösségnek („civitas terrata"). A két állam egymással folytatott harca a világtörténelem, melynek hat korszaka van és az utolsó a római birodalom. A hanyatló korát a világ vége követi, a földi állam megsemmisül, így nyer Isten állama öröklétet. Tanításainak lényege: Isten a legfőbb lét, a legfőbb jó; a gonosz Isten tagadása, ez a teremtmény természetes állapota, ebből kell felemelkednie. Az ember az isteni hatás felfogá-