Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

Antall József: Egy évszázados per — A Görgey-kérdés tegnap és ma

színre lépett és a világtörténelmet felidéző Madách Ember tragédiája. Van-e ezeknél nagyobb hatású alkotása a magyar drámatörténetnek? Aligha véletlen, hogy a korunk nagy kérdéseire választ kereső modern alkotások között, amelyek az elmúlt két évtizedben megragadták a magyar közönséget Illyés Gyula Fáklyaláng-ja és Dózsá-ja, Németh László Széchenyi-je és most az Áruló, az elsők között szerepel. A tegnap a ma emberéből csak akkor vált ki szenvedélyt, ha a múlt nagyon mélyen gyökeredző, legbenső érzéseit érintő, a nemzet alapvető sorskérdéseit feszegető korszakát (és szereplőit) idézi fel előtte. Személyisége Kevés olyan alakja van a magyar történelemnek, akinek személyisége annyit foglalkoztatta volna a történészeket, mint éppen Görgey Artúré. Jobb sorsra érdemes, a nagy folyamatokat boncolgató historikusok is pszichológussá csapnak fel a kedvéért, vizsgálgatják jellemét és lelkivilágát, cinizmusa mélységét vagy éppen a cinikus álarc mögé bújt romantikus lelkét. Drámája nem csak koráé (és nem csak Kossuth-tal), hanem saját belső drámája is, amit önmaga vívott meg. Történészek, írók és színészek, hol Mephisto ördögi arcát kényszerítik rá, hol pedig kappanhangú biberachi cselszövőt faragnak belőle. Érződik ez a Fáklyaláng különben nagyszerű szerepének teljes félreértésével is, amit a színész (és a rendező) mélyebb szerepformálása talán kijavíthatott volna a mostani felújításban. Görgey személyisége valóban nem mindennapi életút eredménye és meghatározója egyszerre. Már a társadalmi háttér sem a szokványos. Atyja révén a XIII. századig vezetheti vissza családfáját. Kiváló katonák, közéleti férfiak kerülnek ki a német és szlovák anyanyelvű Szepességben élő nemesi famíliából. A büszke család azonban nem bocsátotta meg atyjának, hogy egy lőcsei polgárleánnyal kötött házasságot, amit csak keserűbbé tett a család további anyagi romlása. Ez a társadalmi szituáció, ami a legellentétesebb típusokat teremtheti meg: forradalmárokat és elnyomókat, visszakapaszkodó akaraokokat vagy éppen világfájdalmas meghasonlottakat. Görgey Toporczon a család ősi fészkében látta meg a napvilágot 1818. január 30-án. Nem készült katonának, hanem családja anyagi helyzete fogadtatta el a 14 éves fiúval a tullni utásziskola ingyenes helyét. Előiskolája pedig a 60. gyalogezred hadapród élete volt. A császár kabátját viselte és kilenc esztendeig nem látta szülőföldjét — ezt nem ok nélkül említjük — és a legkisebb testvérét. Nem volt pénze arra sem, hogy a szünidőre hazautazzék. Édesanyja még előbb, atyja pedig 1843-ban elhunyt. Érzékeny, önmagával igen sokat foglalkozó gyerekember volt, aki hihetetlen önfegyelemmel viselte a rákényszerített katonai drillt. Tele volt szeretet utáni vágyódással, hazája és családja, különösen legkisebb öccse, István iránt, aki később szinte elfogódott testvérdühvei állt bátyja oldalán. Határozott életcélok és melankolikus hangulatok egyaránt jellemezték az ifjú Görgeyt. Az érzékenység keménységgé, a sérelmek, a visszafojtott vágyak elszántsággá és büszkeséggé, gyanakvássá és féltékenységgé érlelődtek. Éles kritikai érzéke mindent és mindenkit, de elsősorban saját tetteit vette vizsgálat alá. A külvilág szemében sikernek tűnhetett, hogy 1837-ben a nemesi testőrség hadnagyává nevezték ki. Bécs sokat jelentett életében, tovább is képezhette magát a katonai tudományokban, azonban mégsem volt elégedett a sorsával. Egyelőre még a katonai pályán keresett magának újat, kérte a Nádor-huszárokhoz való áthelyezését, ami 1842-ben meg is történt. A Felső-Ausztriában, majd Csehországban állo-