Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Kölnei Lívia: A Tizennégy Segítőszent kultusza a középkori Magyarországon

domborművén és ugyanitt a Szt. György kápolnában is állt Szt. Margit-oltár. (Ez utóbbiról csak írásos emlékünk maradt 1398-ból.) Tisztelete különösen II. András kereszteshadjárata után terjedt el, a király ugyanis magával hozta koponyaereklyéjét Magyarországra. Szent Borbála is egyike volt a középkori Magyarország legnépszerűbb szentjeinek. Alakját nagyon sok falusi templomban ábrázolták. Legendájában szerepel az a mozzanat, amikor Krisztus a Paradicsom virágaiból font koszorút helyez a megkínzott szűz fejére — ez egyben Borbála menyasszonyi koszorúja, vagyis Krisztussal való misztikus egyesülésének szimbóluma. A lányokat ez az epizód indította arra, hogy Borbálához fohászkodjanak vőlegényért, házasságért. A szent nevenapján, december 4-én, különböző gyümölcsfa-ágakat törtek, vízbe tették, s ha Karácsonyig kizöldült, az jövő évi férjhezmenetelüket jelentette. Ez a Borbála-ág az ősi zöld ág-motívumra vezethető vissza, amelyet a kereszténység átvett, mint az élet szimbólumát, a kegyelemben való megújulásnak, a lelki megtisztulásnak a jelét. (Elég az isteni kegyelem látható jeleként kizöldülő száraz ág-motívumára gondolni, amely keleti és nyugati kultúrkörök hagyományaiban egyaránt megtalálható, fontos mozzanata pl. Szt. Kristóf és Szt. József apokrif legendáinak.) Szent Katalin, a harmadik nagyon népszerű női szent a középkori Magyarországon. Ezt bizonyítja képzőművészeti alkotások és templomdedikációk hosszú sora. Tiszteletének indítékai, patrónusi szerepköre megegyezik az Európa más vidékeire jellemzőkkel. Néhány mozzanat, amelyek különösen jellemzőek magyarországi kultuszára: A vízi élethez kötődő települések, pl. Szeged, gyakran választották védőszentjükül, templomaik patrónájául — a kerék-attributum és a vízimalmok hajtókereke közötti párhuzam miatt. A szent népszerűsége különösen megnőtt a műveltség terjedésével, a reneszánszot megelőző és felvezető korszakban. Az emléknapjához kötődő mátkaság-jósló népszokásokról tudunk, ezek lényegükben megegyeznek a Borbála-napiakkal. Szent Euszták legendája különös módon őrződött meg, ill. tevődött át a magyar néphitbe: a csodaszarvas kibővülő legendakörében tűnnek fel motívumai. A honfoglalás előtti korszakból származó totemisztikus csodaszarvas-rege ugyanis Szent István korában (vagy inkább az őt követő időszakban) krisztianizálódott, valószínűleg éppen az Eustachiuslegenda hatására, ill. mására. A népet új hazába vezető csodaszarvas átalakult: veséjén aranykeresztet, homlokán napot, oldalán holdat és csillagokat hordó csodálatos égi lény lett, akinek ezerágú szarván maguktól gyulladó és kialvó misegyertyák vannak. A pogány királyfi, aki le akarja teríteni: István — neki jelenti ki a szarvas, hogy ő Istennek a királyfihoz küldött követe, Krisztus. István a legenda szerint ennek a csodának a hatására keresztelkedik meg. Az Eustachius-jelenség tehát nem volt idegen a magyar néphittől, de névszerinti tisztelete nem játszott jelentős szerepet a népi vallásosságban. Szent Miklós legendájának a három szegény lányt hozománnyal megajándékozó epizódja miatt már korán kapcsolódtak emléknapjához, dec. 8-ához házasodási szokások, jóslások. Ez az ajándékozás-gesztus élhet tovább a mai Mikulás-napi ajándékozásban.