Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 158-165. (Budapest, 1997-1998)

BARÁTOK, MUNKATÁRSAK, TANÍTVÁNYOK — FRIENDS, COLLEAGUES AND DISCIPLES - Kölnei Lívia: A Tizennégy Segítőszent kultusza a középkori Magyarországon

A TIZENNÉGY SEGÍTŐSZENT KULTUSZA A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON* KÖLNÉI LÍVIA Európa középső területeinek XV—XVI. századi szakrális művészeti emlékein gyakran feltűnik egy sajátos képtéma: tizennégy segítőszent csoportképe. A csoportot alkotó szentek kiléte egyértelmű a kezükben tartott attribútumaik alapján, és a szereplők személye alig változik az egyes képeken. A közösség alapfelállását tizenegy férfi és három női szent alkotja: György, Balázs, Erazmus, Pantaleon, Vitus, Kristóf, Dénes, Ciriakus, Achatius, Eustachius, Egyed, Alexandriai Szt. Katalin, Antiochiai Szí. Margit, Borbála. Gyakran előfordul még a szentek tizennégyes csoportjában Sixtus, Miklós, Lénárd és Sebestyén (általában a kevésbé ismert és népszerű Ciriakus, Dénes vagy Achatius helyett), néhány esetben pedig Wolfgang, Pankratius, Oszvald és Dorottya is helyettesíti az alapfelállás valamelyik szereplőjét a létszám megtartása mellett. Ezek az ábrázolások egy sajátos csoportos szentkultusz dokumentumai: ők a „ Tizennégy segítőszent", akikhez külön-külön és együttesen is fohászkodtak közbenjárásért, segítségért a késő középkorban. Ebben a csoportban valamennyi emberi problémára, betegségre találtak megfelelő közbenjáró szentet, akinek legendája, élettörténete hordozott olyan mozzanatokat, amelyek alapot adtak egy sajátos élethelyzetben a segítségkérdésre. A Tizennégy segítőszent-kultusznak legtöbb képi és írásos emléke délnémet területeken maradt fenn, de hatása jelentős a környező országokban, így a középkori Magyarországon is. A fennmaradt képi ábrázolások kompozíciós alapon két fő csoportra oszthatók: 1. a szentek sorfala, egy vonalú elhelyezkedése; 2. a figurák középpontos elrendezése (csoportvagy koszorúforma). Ez utóbbiaknál a tematikai súlypontot általában a csoport közepén elhelyezett alak vagy alakok képezik: például az adott templom vagy oltár patrónusa; a szenvedő Krisztus (Vir dolorum); Mária a Gyermekkel; Piéta; Szent Kristóf, vállán a Gyermekkel; Alexandriai Szt. Katalin misztikus eljegyzése stb. A kultusznak sajátos fejlődési állomása egy frankenthali pásztor víziója 1445-ben és 1446-ban, amelynek leírása egy 1519-ben, Nürnbergben kiadott mirákulum-könyvben látott napvilágot: a pásztorfiú egy dicsfényben tündöklő gyermeket látott, aki vörös keresztet viselt a szíve fölött, majd később még tizennégy gyermeket, akik azt mondták: „Mi vagyunk a tizennégy bajban segítő és egy kápolnát akarunk... A látomás helye Vierzehn * A szerző e tárgykörben készítette el szakdolgozatát. 1 Dünninger, J.: Die Wallfahrt-Legende von Vierzehnheiligen. In: Festschrift Wolfgang Stammler. BerlinBielefeld, 1953. 192—193.