Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 149-157. (Budapest, 1996)
ADATTÁR / DOCUMENTS - Plavecz Tibor: Magyar honvéd- és katonaorvosok tapasztalatai az első világháborúban
vagy közvetlenül a pár száz lépésre levő lövészárok csapatok mögött avagy egyenesen magában az egyedül fedezéket nyújtható legelső vonalban. Az olasz front szikláiban éveken át nagyon sokszor csak egyetlen védett vonalunk volt. Maga a legelső védelmi vonal, az egyedüli lövészárok, a beléje nyíló cavernakkal (Monte-Sabottino, Mt-Santo Hermada vagy MrzlVrh). A zlj. minden kombattáns eleme itt húzta meg magát. A haderő nem kombattáns elemei közül pedig csak az orvos volt mindig az egyetlen, akit a szolgálata állandóan ugyanide kötött és a jövőben is ugyanide fog kötni. Aztán az ütközetek idején, a hirtelen szükségessé vált csapateltolások valamelyik veszélyeztetett, avagy áttörési helyre. Aki ilyenekben valaha részt vett, nagyon jól tudja, mit jelent az, ha tomboló csaták alatt a csapatot ide-oda „dobálják", amikor a kimerült, megsemmisült, elhullott védőcsapat helyett egy másik csapatnak kell átvenni a védelmet stb., stb. Amikor olyan terepeken lehet csak és kell erre a rendeltetési helyre eljutni, amely területnek majdnem minden m 2-re állandó ellenséges tűz alatt áll. Közismert tény, hogy a csapatoknak ilyen teljesítményei milyen óriási veszteséggel szoktak járni és ezekben a súlyos veszteségekkel járó csapat eltolásokban stb., stb. az egyetlen-egy nem kombattáns, de köteles résztvevő csak egyedül az orvos. És ha a haderő rendszerint legvéresett teljesítményeit, a folyókon való átkeléseket nézzük! Az egyedüli nem kombattáns, aki kénytelen lesz a csapattal abba a rettegett csónakba beleülni, megint csak az orvos lesz. Mindjárt Szerbiában (Sabác stb.) így vesztettünk el pár orvost. Három ízben hozta úgy a sors, hogy a zlj.-al együtt az ilyen vízi átkelést végig kellett csinálnom (Drina, Száva—Piave), egész életem legborzasztóbb emlékei. Aztán ott van a haditechnika leghatásosabb fegyvere, a gáztámadás, amely minden időben, mindig olyan területet özönli el elsősorban, amelyet szintén csak az igazi csapat tagjai tartanak állandóan megszálva. Az orvos ebből sem maradhat ki soha. És mit szóljunk ahhoz, hogy még a „Hinterland" ban is milyen súlyos veszélyeknek vannak kitéve az orvosok akkor, amikor a mindenki által messze elkerült fertőző betegségek tanyáin, kiütéses typhus táborokban stb. végzik szolgálatukat. Egészen más dolog az, ha valaki véletlenül, önszántából vagy érdeklődésből tartózkodik olyan helyen, ahol a fronthalál járja. Ha akkor és olyan időben jön oda ki, amikor ő akar és úgy és akkor változtatja tartózkodási helyét, idejét, amikor és ahogy akarja. Ezzel szemben egészen más dolog az, ha valaki a szolg. szab. szigorú rendelkezései alapján köteles ugyanezen helyen tartózkodni, kitartani, ahol a harcoló csapat, a kombattáns elem nagyrésze teljesíti hősies, önfeláldozó szolgálatát. Hisz ez a „kitartás" a gyalogság leghősiesebb ténye. Erre a szolgálatra állandóan, mindig és mindenhol, jóban, rosszban csak az orvos az egyetlen nem kombattáns elem, akit a szolg. szabályzat ehhez a hősies csapathoz köt, ezzel szemben még hivatalból sincs itt pl.: a még békében is mindig kombattánsnak számító ,, train" és a „Sanitás". Igaz, hogy az orvos nem harcoló tagja a csapatnak, de méginkább igaz, hogy szolgálatot mégis ugyanezen harcolók között köteles ellátni, tehát a minősítésénél, a kitüntetések adományozásánál, valamint annak elbírálásánál, hogy végre is milyen állományba soroltassék be az orvos, ha objectivek akarunk lenni, nem könnyű a dolog. De az orvos a fentvázolt, különben is közismert frontszolgálati kötelezettségei, továbbá az orvosi háborús veszteségek szinte parancsolólag igazolják, hogy méltánytalanság és igazságtalanság lenne, ha az orvost a nem kombattáns elemek közzé sorolnák akkor, amikor pl. a kombattáns elemek közé tartoznak a ,, train", „Sanitás" stb. szolgálatot ellátók.
