Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Schultheisz Emil: Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson

A medicina tantervi alapjait Isidor de Sevilla De medicina-jában találjuk.

41 A feladatok meghatározása után — az egyik a tuitio (a profilaxis értelmében), a másik a restaurotio (mint terápia), a 2—13. fejezetekben kapjuk a részletes didaktikus beosztást. Valójában csak a 10. század után találkozunk ennek a beosztásnak gyakorlati alkalmazásával. A korai salernói iskola még nem mutat didaktikus rendszert, noha az előadásokhoz használt írásokat később tangyűjteményként tartják számon.

42 A középkori orvosi oktatás kezdetén még színvonalban alacsonyabb közvetlen traductio révén, de hiányosan fennmaradt az eredeti görögből vulgáris latinra fordított művek szolgálták a tanítást és tanulást. Akkor még a tanítás külső formája is inkább emlékeztetett az antik mester—tanítvány kapcsolatra. A tananyag, amit az európai orvosi iskolák a kora középkorban tanítottak, valójában azokból az olvasmányokból állott, illetve azok kibővített, később természetesen számos egyébbel kiegészített változatából, amelyeket a 6—9. században quasi „egyéni" tanulás kapcsán használtak a középkorban a kolostori, a káptalani iskolák tanulói. Ezt a tudást emelte magasabb szintre a salernói orvosi egyetem.

43 A medicina valódi egyetemi tananyagát a 12. századtól már az arab közvetítéssel érkezett antik orvosi auctorok világosabb latinságú munkái, a hozzájuk fűzött, már a kor újabb ismereteit is tartalmazó kommentárjai és jelentős arab szerzők számos új felismerést, kórleírást, diagnosztikus és terápiás eljárást leíró művei képezték. Itt már nemcsak traductióról van szó. Kialakult az újabb szóhasználat, valójában megkezdődik az orvosi szakmák fejlődése. A késő középkor görög-arab receptiójának a keresztény nyugaton két központja volt, melyeknek vizsgálata mintegy modellként szolgálhat: Salerno és Toledo. Salerno jeles képviselőjének Constantinus Africanusnak az orvosi irodalmat determináló műveinek, közöttük számos tankönyvként is használt latin nyelvű írásának keletkezéstörténete bepillantást enged a fordítás, a recepció majd a tankönyvi felhasználás mozzanataiba.

44 A fordítások metodikájának vizsgálata és a recepció folyamatának analízise ma már külön diszciplína. A fordítások vizsgálatával kapcsolatosan tisztázottak azok a kérdések is, amelyek a szerzőre és a művek tartalmára egyaránt vonatkoznak. Az egyetemi stúdiumok, illetve a képzés szempontjából lényeges annak ismerete, hogy a szerzők, fordítók, kommentátorok valójában „együtt írtak". A latin szövegben az arabból való fordítás meghatározása olyan fogalmakkal történik, mint , ,translatio", „composi41 Etymologiarum sive originum libri XX., A IV. könyv szól a medicináról, mely hozzátartozik az ember teljességéről kialakított képünk tudományához, ezért tárgyaljuk a filozófiához kapcsolódóan, annak mintegy részeként és ezért nevezhetjük második filozófiának: ,,Hinc est quod medicina secunda philosophiae dicitur. Utraque enim disciplina totum sibi vindicat hominem. Nam sicut per illám anima, ita per hanc corpus curatur" (Etym. lib. IV. 12.) A könyv 632-ben készült el. 42 Kristeller, P.O.: „School of Salerno" Bull. Hist. Med. 15. (1945), pp. 138—194. 43 Capparoni: Magistri Salernitani (Terni, 1924) 44 Az áttekintés kedvéért utalunk az arab medicinának az irodalomban használt periodizációjára. Első korszaka (kb. 900-ig) az antik recepció és kisebb mértékben szír, indiai és perzsa fordítások arab nyelvű befogadása. Klasszikusai Hunain ibn Ishaqu, (latin nevén Johannitius). A második periódus (kb. 900-tól 1150-ig) jellemzője, hogy az arab orvosok önálló műveket alkotnak, melyek a görög, szír és arab forrásokat szintetizálják és saját gondolataikkal és klinikai megfigyeléseikkel egészítik ki. Különösen jellemzőek erre a korszakra a nagyterjedelmű, az egész medicinát felölelő enciklopédikus művek. Ezek a medicina egészét jól átgondolt rendszerbe foglalják, mint zárt orvostant. Ezek megfelelő fejezetei, ill. kivonatai lettek a középkor tankönyvei. Tankönyvnek azért alkalmasak, mert az arabok értenek hozzá, hogy az anyagot didaktikus formába öntsék. A harmadik korszak a 12. századtól kezdődik, amit az orvostörténeti monográfiák a hanyatlás korszakának is neveznek. Valójában több ennél. Azért nem értékelték kellőképpen, mert az arab irodalomnak inkább csak a közvetítő szerepét vizsgálták. Az újabb és a még folyamatban lévő kutatások, főleg az arab szövegek vizsgálata úgy tűnik, új megvilágításba helyezi ezt, a kalifátus széteséséig terjedő periódust. V.o. Weisser, U. : „Zwischen Antike und europäischem Mittelalter. Die arabisch-islamische Medizin in ihrer klassischen Epoche" Medizinhist. J. 20, (1985), pp. 319—341., valamint Ulimann, A.: Islamic medicine (Islamic Surveys 11), (Edinburgh, 1978). továbbá Schneider, D.: „Die Wundlehre des islamischen Arztes Avicenna" Med. Diss. (Hamburg, 1990.) p. 13. („Lehrsynthese").