Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

A fürdőélet fellendülése a májusi fürdőkúrák divatjával volt kapcsolatos. A korabeli naptárak jó tanácsokat adtak az egyes hónapokban követendő fürdőszokásokat illetően. A fürdőzésnek megvoltak a hátrányai is: kellő ismeretek hiányában a fürdők higiénés állapota nem volt kielégítő, így sokan megbetegedtek a fürdőktől. Az első, aki a gyógyvizeket megkísérelte tudományosan analizálni, Jordán Tamás volt. A magyar gyógyvizeket Moller Ottó Károly, II. Rákóczi Ferenc udvari és tábori orvosa tanulmányozta elsőnek. Az első magyar nyelvű fürdőismertetés Scholtz Jeremiás tollából a balfi fürdő előnyeit ecseteli. A mai balfi fürdőközpont a XVIII. századi létesítmény rekonstrukciója. A fürdővizek máig érvényes kategorizálását Friedrich Hoffmann állította fel a XVIII. sz. első felében. A helyi vizek elemzése a megyei orvosi hálózat létrehozásával vált lehetségessé, szintén ebben a korszakban. így a budai gyógyvizeket is a városi orvos, Stocker Lőrinc írta le ,,Thermographia Budensis" c. munkájában. Ugyancsak ekkoriban jelent meg az első népszerű budai fürdő útikalauz, az előbbi mű alapján. A XVIII. sz. második felében Winterl Jakab József fejlesztett ki új módszert a vizek elemzésére. Mária Terézia rendeletére Heinrich Johann Crantz, a bécsi egyetem professzora, a birodalom összes vizeit lajstromba vette, így a magyarországiakat is. Ebben a korszakban tette ismertté vízelemzésével a balatonfüredi forrást a helyi fürdőorvos, Österreicher Manes József. Ugyancsak a XVIII. sz. végén írta le Erdély több, mint 50-féle gyógyvízét Kibédi Mátyus István. A fürdőkkel és vizekkel kapcsolatos magyar „szaknyelv" megalkotásában Nyulas Ferencnek voltak kiemelkedő érdemei. Kitaibel Pál „Hydrographia Hungáriáé" c. munkája 150 magyarországi víz elemzésével új utakat nyitott ezen a tudományterületen. A XIX. sz. elejének vívmánya a vízgyógyászat és vízkúra, melyek Winzenz Priessnitz és Sebastian Kneipp nevéhez fűződnek. Ezeket a gyógymódokat számos felvidéki, erdélyi és nyugat-magyarországi fürdőhelyen is alkalmazták. A XIX. sz. közepén a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot írt ki a hazai vizek felhasználásának elősegítésére. Ezt a pályázatot Török József debreceni professzor „A két Magyarhaza elsőrangú gyógyvizei és fürdőintézetei" c. munkája nyerte el. A balneológiának mint egyetemi tantárgynak oktatására először 1848-ban Balassa János tett javaslatot, de csak 1863-tól oktatta ezt a tantárgyat Pete Zsigmond Pesten és Lőte József, ill. Rigler Gusztáv Kolozsvárott. Szintén 1863-ban találták meg az első budai keserűvíz forrást. A Hunyadi János keserűvíz forrást tulajdonosa, Saxlehner András világhírűvé fejlesztette. A XIX. sz. végének artézi-kút fúrásai számos melegvizű forrást tártak fel. A legtöbb ma ismert ilyen forrás felfedezése Zsigmondy Vilmos nevéhez fűződik. A XIX. sz. végének fürdőéletét számos rendelkezés és intézmény segítette. Chyzer Kornél 1868-ban „Fürdőlapok" címmel balneológiai hetilapot indított. Ugyanő térképpel ellátott összefoglaló munkát írt a korabeli fürdőkről. 1876-ban az egészségügyi törvény részeként rendeletet hoztak a gyógyfürdőkről és ásványvizekről. Eszerint egy gyógyfürdő működéséhez belügyminisztériumi engedély volt szükséges. Minden fejlesztéshez húsz év adómentességet adtak. 1882-ben egy balneológiai bizottságot állítottak fel, 1886-ban ásvány víz elemző állomást hoztak létre. Lényeges és máig ható elhatározás volt 1881-ben a Balneológiai Társaság megalapítása. Már az 1883-as évektől palackozó üzemek létesültek a híresebb források mellett. A gyógyvizek kereskedelmét központilag 1916-tól szabályozták. Külön fejezetet szentel a szerző „Budapest Fürdővárosának. A XVIII. századi virágzás után a XIX. sz. közepén a budai fürdőkultúra hanyatlóban volt. Fejlesztését az tette lehetővé, hogy a XX. sz. elejére a budapesti fürdők jelentős része a főváros tulajdonába került. 1929-ben fürdőtörvényt hoztak, mely Budapest fürdőit három körzetbe csoportosította. Ezek a következők voltak: a Gellért-hegy környéke, a budai Duna-part a Margit-szigettel és a Széchenyi-fürdő környéke Pesten. Ennek a három fürdőkörzetnek a jórészt ma is működő és széles körben ismert fürdőit a szerző részletesen ismerteti. A fürdőélet és a turizmus kapcsolatát már a század elején felismerte a főváros vezető testülete. Az első világháború után ez a városfejlesztési politika fontos irányvonala lett. 1927-ben alapították meg a Budapest Fürdőváros Egyesületet és az Országos Idegenforgalmi Tanácsot. A fürdőturizmus szempontjából a szerző röviden összefoglalja a fürdőhelyekhez vezető közlekedés történetét is. A könyv végén részletes ismertetést kap az olvasó a mai Magyarország területén lévő, régi és új alapítású, ma hírnévnek örvendő fürdők történetéről. A kiragadott néhány mozzanat fenti ismertetéséből is kitűnik, milyen óriási ismeret-, ill. forrásanyagot sűrített bele a szerző a rendelkezésre álló terjedelembe. Nagyon nagy kár, hogy a hazai közönség számára nem készült magyar nyelvű kiadás is a könyvből. Úgy érzem, hogy ezt a hiányt mihamarább pótolni kellene. Vámos Eva