Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 147-148. (Budapest, 1994)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

Dawson 1918-ban lehetőséget kapott, hogy a West London Medico-Chirurgical Society szervezésében kifejthesse nézeteit. Ezt követte 77«? Nation's Health. The Future of the Medical Profession (1918) című írása, majd elképzeléseinek további pontosítása a Dawson Report-ban (1920). A jelentés főbb elveit átvette az 1942-es ún. Beveridge Report és az 1944-es ún. White Paper (mindkettő a modern egészségügybiztosítási rendszer alapvető dokumentuma), majd átkerült az NHS rendszert 1946-ban létrehozó parlamenti szabályozásba is. Dawson elnöke lett az 1920-ban Lloyd George által létrehozott Consultative Council on Medical and Allied Services hivatalának, amely bár — mint a szerző rámutat — hozzá nem értő és gyakorlatlan tagokból állott, hosszú távon mégis hozzájárult a modern egészségügyi rendszer kialakításához. Dawson érdemét a szerző elsősorban abban leli fel, hogy képes volt a meglévő intézményi kereteket hozzáilleszteni a megnövekedett népesség által igényelt, magasabb szinten szervezett egészségügyi ellátás rendszeréhez, továbbá abban, hogy profilírozni tudta a kormány által fenntartott közegészségügyi szolgálat különféle tevékenységét (általános körzeti vagy háziorvosi szolgálat, kórházi szervezet, szakorvosi rendelések, specializált kórházak etc.). Noha Dawson tudományos tevékenységet nem folytatott, így nemcsak hogy nem sikerült 1918-ban a Royal Society tagjává választatnia magát, de 1921-ben is képtelennek bizonyult — William Osler esetleges utódaként — az oxfordi egyetem Regius Chair of Medicine stallumának elnyerésére (amiben az angol tudományos élet imponáló autonómiájára kell felfigyelnünk), vikomti rangra emelkedve viszont a Lordok Házában tudta az orvosi szakma és a közegészségügy kérdéseit képviselni. A szerző nézete szerint tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy létrejöhessen egy olyan egészségügybiztosítási rendszer, amely eltérően Sztálin szovjet, vagy Mussolini fasiszta rendszerétől nemcsak magas szintű ellátást tudott megvalósítani, hanem egyúttal meg tudta őrizni az orvosi hivatás autonómiáját, és a kapitalista (sic!) társadalom értékeit. Hasonlóan híres orvospolitikus pályáját tekinti át Frank Honigsbaum tanulmánya, aki Christopher Addison munkásságát vizsgálja (Christopher Addison: A realist in Pursuit of Dreams). Bár Dawson kortársa volt, sőt egészségügyi államtitkárként (1919) komolyabb beosztást foglalt el, Addison tökéletesen ellentétes álláspontot képviselt az egészségügybiztosítási rendszer kialakításának kérdésében. A liberális politikusként indult Addison ugyanis elutasította Dawson aggályait, az államilag fizetett rendszer létrehozására, és az évek során radikalizálódva egyre inkább arra törekedett, hogy az egészségügyi rendszer minél teljesebb államosításra kerüljön. A szerző az államtitkár politikai naivitásának tulajdonítja, hogy céljai elérésére végül képtelennek bizonyult, bár rámutat, hogy az NHS rendszer létrehozásában Dawsonhoz hasonlóan neki is jelentős szerepe volt. A kötet egy másik külföldi témával foglalkozó tanulmánya az abortusz legalizálásának demográfiai indokait taglalja a húszas évek Szovjetuniójában, Susan G. Solomon, a torontói egyetem political science professzornőjének tollából. A szerző valójában arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi volt a magyarázata annak, hogy a művi terhességmegszakítás szovjetunióbeli ellenzői elsősorban nem a demográfia kínálta eszköztárral éltek — mint tették kortársaik a háború által hasonlóan megtizedelt Franciaországban és Németországban —, hanem kezdetben az esetlegesen nagyszámú műtét sikerét illetően fogalmazták meg orvosi kételyeiket. A demográfiai ellenérvek csak később, az évtized vége felé sorakoztak fel az orvosiak mellé, bár szintúgy korlátozott eredménnyel: hiszen a dekrétum hivatalos kommentárjai szerint: „lehetetlenség volt akár egyetlen ellenzőjét is fellelni a ... rendeletnek". A szerző véleménye szerint, noha a vita elsősorban a demográfia és az orvostudomány eszközeivel folyt, mégis az abortusz legalizálásának támogatói a női populáció munkaerejének jobb kihasználását szándékoztak biztosítani. A nem angolszász témákkal foglalkozó tanulmányok közül a harmadik század 20-as éveitől a második világháború végéig aktív német bakteriológus, Heinrich Zeiss professzor tevékenységét és hatását vizsgálja a zsidó és a szláv holocaust elméleti hátterének megalkotásában. A Wellcome Institute oxfordi kutatóhelyén dolgozó szerző, Paul Weindling jegyzetei utalnak rá, hogy tanulmánya jól illeszkedik egyéb műveinek sorába, amelyek nemcsak a német—szovjet orvosi kooperáció témakörével, hanem az egészségügynek és a rasszizmusnak az újabbkori német történelemben játszott szerepét törekednek feltárni: („German—

Soviet Medical Co-Operation and the Institute for Racial Research 1927—

c.1935", German History, x. (1992); Health, Race and German Politics between National Unification and Nazism (Cambridge, 1989); „Typhus and holocaust" (h. n.). A szerző kétségtelenül avatott ismerője a húszas-harmincas évek német társadalmának. Zeiss hosszú éveket töltött a bolsevik Szovjetunióban, előbb mint egy központi bakteriológiai laboratórium vezetője, majd mint a moszkvai Német—Orosz Geomedicina Intézet igazgatója. Weindling szerint Zeiss 30-as években felismerve a Pasteur-intézetek hálózatának a mediterrán térségben a francia tudományos és kulturális jelenlét érdekében kifejtett tevékenységét, Keleten hasonló német intézményrendszer megteremtésére törekedett. A szerző ebben a Lebensraum elv korai megvalósítási kísérletét látja, ami talán túlzás, bár a nemzetiszocialista Németország és a bolsevik Szovjetunió 30-as évekbeli kapcsolatainak erősítésében az oroszul kiválóan beszélő, és a Szovjet viszonyait árnyaltan ismerő Zeiss kétségtelenül nagy szerepet vitt. Zeiss híressé mégis a geomedicina tudományának tipizálásával vált, kidolgozván egy olyan diszciplínát, amely az egyes populációk egészségügyi és élettani viszonyait környezetükkel összhangban igyekezett vizsgálni. A szerző