Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)
TANULMÁNYOK - ESSAYS - Pisztora, Ferenc: A „No-restraint” és az „Open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában
mes, lusta, hanyag, vagy türelmetlen ápoló számára ugyanis nyilvánvalóan az az optimális helyzet, ha a reá bízott betegekkel minél kevesebb gondja van. Ezt pedig nem ritkán a rögzítés különféle módszereivel, a fizikai-mechanikai ,, restraint" változatos módozataival érték el, olykor szadista hajlamaikat is kiélve ennek kapcsán. Végül negyedik, szintén nem jelentéktelen okként járult a restraint'—rezsim kialakulásához — de talán lehet mondani, hogy méginkább fenntartásához és továbbfejlesztéséhez — a XVIII. századi és részben a XIX. századeleji pszichiátriai terápia egészére jellemző azon módszer, amely előszeretettel vetette alá a beteget hirtelen és erőszakos, drasztikus jellegű ráhatásoknak. Az elmebetegellátás harmadik fázisában ugyanis, amidőn már betegség gyanánt fogták fel az elmezavart, s a gyógyítás célkitűzése vált dominánssá a pszichiátriában, a doktorok amúgy istenigazában nekiláttak az elmebajok gyógyításának. Oláh Gusztáv csípős iróniával jegyezte meg, hogy az effajta gyógyítás módja híven tükrözte vissza a XVIII. század közepétől a XIX. század feléig tartó időszak nagyképűsködő, ellentmondást nem tűrő, diszkrét kételkedést nem ismerő doktori tekintélyi fellépést. 8 Hollós István 1910-ben szintén megjegyezte, hogy a XIX. század elején az orvosok szerencsésebbek voltak az ő kortársainál, mivel hittek a saját hatalmukban. 9 Természetesen, ez a kezelés amilyen drasztikus, olyan naiv is volt. A betegeket apathikus tompaságukból trombitálással, lövöldözéssel, éktelen lármával vélték felrázhatni, ismét más betegeknél a megijesztést, a váratlan vízbelökést, esetleg angolnákkal és csúszómászókkal teli kádba való hirtelen alámerítést tartották célravezetőnek. Horn pl. „jegesvizes kúrája" keretében 200 akó jeges vizet zúdított a betegre, a nemzőrészekre pedig vastag vízsugarát lövellt fecskendővel. O hozta be továbbá a forgó szék használatát, mellyel a beteget hossztengelye körül gyors forgásba lehet hozni. Hasonlóképpen, a kor elmegyógyászai követendőnek találták pl. John Brown (1735 — 1788) azon tanácsát, mely szerint a pszichotikus egyént a kétségbeesésig meg kell ijeszteni, jéghideg víz alá kell buktatni és majdnem addig benthagyni, amíg meg nem hal. , ,Ehhez képest — írta Epstein László — a szondáztatás és az éheztetés, a megfélemlítés és ütlegelés mindennapinak tekinthető orvosságoknak számítottak, amelyeknek hatását a jobb dologra érdemes leleményességgel kieszelt kényszereszközöknek legtrtóztatosabb alakjai voltak hivatottak támogatni." 10 Egy másik tanulmányában 11 Epstein László e „gyógyító" eljárásokat és foganatosításukra használt eszközöket meg készülékeket a középkori kínzókamrák egyenes leszármazottjainak minősítette. Nagy divatban volt ezenkívül a zsákba varrás, a koporsóba, vagy sötét kamrába helyezés, kényszer állás mint csillapító, s álomelőidéző tényező, miként kitűnő izgató, azaz élénkítő szernek tartották az éheztetést és a jéghideg víz alá való buktatást. A pszichiátriai gyógymódok egyik előkelő képviselője Johann Christian Reil (1759 — 1813) pedig büszkén említette, hogy a lábtalpak kefélése és tüsszentőszerek alkalmazása által sikerült neki egy elmebajost, — akiből hosszú idő óta egy szót sem sikerült kihúzni — rábírni arra, hogy a föltett kérdésekre válaszoljon. Az epilepsziás rohamok ellen hintát és forgatható ágyat alkalmaztak. Zsakó István az elmekórtan fejlődéséről írott tanulmányában 12 igen helyesen állapította meg, hogy az elmegyógyászati terápia sokáig tapogatózott a XVI. századtól a múlt század elejéig, s maguk az orvosok sem tudták a gyógyeszközöket a kényszereszközöktől különválasztani. Jó példa erre Felix Plater (1537 — 1616), aki ha vigasztalással és szép szóval nem jutott eredményre, fenyegetéssel, s ütlegeléssel folytatta kúráját. Egyébként Johann Christian Reil szintén dicsérte a vesszőztetés jó terápiás hatását. Lichtenberg pl., aki kitűnő megfigyelő hírében állott, egy helyütt a következőket írta: ,,A bolondoknál gyakran többet ér a botütés minden egyébnél. Ez felébreszti a lelket, amely megint ahhoz a világhoz fog kapcsolódni, amelyből az. ütlegek jönnek." (Journal der praktischen Heilkunde, 15, 480.) 8 Oláh i. m. 1903a, pp 1—197 9 Hollós I., „A Charité elmebetegei száz évvel ezelőtt", Gyógyászat 1910, p. 665 10 Epstein L., „Az elmebetegek intézeti gyógykezelésének újabb irányairól." Gyógyászat, 1907, 47, p. 800 11 Epstein i. m. 1912, p. 558 12 Zsakó I., „Az elmekórtan fejlődése" Orvosi Hetilap, 1910, 35., p. 632; 36., p. 648.
