Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 145-146. (Budapest, 1994)

TANULMÁNYOK - ESSAYS - Pisztora, Ferenc: A „No-restraint” és az „Open-door” irányelveinek megvalósítási kísérletei és értékelése a hazai pszichiátriában

A NO-RESTRAINT" ÉS AZ ,

,OPEN-DOOR" IRÁNYELVEINEK MEGVALÓSÍTÁSI KÍSÉRLETEI ÉS ÉRTÉKELÉSE A HAZAI PSZICHIÁTRIÁBAN. PISZTORA FERENC ,,A féktelen izgalmaknál a fék mellőzése paradoxonnak látszott." (Oláh G. : Az elmebetegségek orvoslása, 1903.) Tárgyalandó témakörünk, a korlátozások nélküli és nyitott ajtók melleti pszichiátriai gyógyítás honi elterjedésének, sikeres tapasztalatainak és egyben kritikáinak megfelelő ismertetése és eredményes értelmezése végett elengedhetetlenül szükségesnek látszik, hogy — a szellemi gyökerekkel fennálló összefüggések kellő kifejtése érdekében is — bevezetőben legalább néhány szót szóljak a terápiás irányzat külföldi kezdeteiről és elindítóiról. Közelebbről arról, hogy a szakmafejlődés milyen sajátos történeti kontextusában, s minek a reakciójaként, milyen indíttatásból és milyen terápiás célkitűzéssel indult útjára ez, a „semmiféle korlátozást!" és „nyitott ajtót!" követelő jelszavakkal fémjelzett kezdeményezés, amely a későbbiekben az eredetileg megcélzott programjához képest mind átfogóbbá vált és kibontakozása során mindinkább valóságos mozgalommá szélesedett. A „História est magistra vitae" közmondás a pszichiátriára nézve kiemelten érvényes. Vagyis, az elmegyógyászat külföldi és hazai történetének tényleges megismerése bőséges tanulságokkal szolgálhat a mindenkori jelen szakmai gyakorlatának az alakításához. Ebben rejlik többek között a pszichiátriatörténeti stúdiumok kivételes értéke és jelentősége. Az élet, a gyakorlat tanítómestere azonban csakis egy hiteles pszichiátriatörténet lehet. Olyan, ami előítéletektől és manipulációktól, tartózkodó elfogultságtól és túlzott lelkesedéstől egyaránt mentes, a részletekben is valósághúségre törekvő, ezenfelül mind a sikerekről, mind pedig a kudarcokról, ellentmondásokról, kritikai észrevételekről részlehajlás nélkül tudósító, azaz információ-szolgáltatásban teljességre törekvő históriai feltáró munka eredményeként jött létre. Ezt a módszert kívánatos követni az oly sokszor hangoztatott , ,No-restraint —elv és az oly sűrűn emlegetett „Open-door"-— gyakorlat elméleti súlyának és konkrét eredményeinek az elemzésekor, szakmatörténeti jelentőségük értékelésekor is. Ahhoz, hogy valójában megérthessük, hogy tulajdonképpen mi ellen irányult a , ,No-restraint ' ' program első képviselőinek — ezeknek az emberbarát és egyben harcos pszichiátereknek — az ádáz küzdelme, hogy voltaképpen mit akartak száműzni és végleg megszüntetni koruk terápiás arzenáljából, úgy mindenekelőtt alaposan szemügyre kell vennünk az akkori ^restraint" kiterjedt skálájú eszköztárát. Majd pedig meg kell ismernünk azokat a speciális körülményeket és indokokat, amelyek e kényszerítő módszerek alkalmazásához vezettek, s ha nem is indokolttá, de legalábbis érthetővé tették azok használatát. Oláh Gusztáv igen találóan három nagy jellemző periódust jelölt meg az elmebetegügy történetében: az első szakaszban e betegekben a társadalom ördögöktől megszállott, boszorkányként működő, bűnös és erkölcstelen személyeket vélt látni; akiket exorcizálni vagy büntetni, fegyelmezni kell; a másodikban, ha nem is büntetendő és leláncolandó, de közveszélyességük miatt mindenképpen megfékezendő és szigorúan elzárandó, a társadalomból kirekesztendő' — de már betegnek tartott — egyéneknek tekintette őket; végül csupán a harmadik szakaszban merült fel egyáltalán e betegek gyógyításának a kérdése és szükségessége.

1 1 Oláh G., Az elmebetegségek orvoslása (Budapest 1903), pp 1—197