Varga Benedek szerk.: Orvostörténeti közlemények 141-144. (Budapest, 1993)

Búcsúzunk Antall Józseftől

ANTALL JÓZSEF A TÖRTÉNÉSZ - ORVOSTÖRTÉNÉSZ — MINISZTERELNÖK (1932. április 8.—1993. december 12.) A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum tanácstermében bensőséges ünnepségre gyűlt össze 1992. április 8-án az intézet valamennyi egykori és akkori munkatársa, öregje, fiatalja. A gyülekezés oka nem volt kisebb, mint az egykori főnököt köszönteni 60. születésnapján. Az épület zsongott a lelkes izgalomtól, hiszen a régi hangulat, vidámság lendületével sütöttek, főztek, ajándékot készítettek a miniszterelnökké lett egykori kollégának, főnöknek, barátnak és nem utoljára a bajban mindig és mindenkin segítő munkatársnak. Az egykor sokat szenvedett, ám a múzeum falai között elégtételt kapott, több nyelven beszélő tárlatvezető-teremőrök maguk sütötte édes-sós süteményeiket tették elé az asztalra. Egy lengyel kolléganő a hagyományos céklalevessel kedveskedett. A múzeum és a könyvtár muzeológusai, könyvtárosai, levéltárosai pedig összefogva az ügyeskezű restaurátorcsapattal, óriási méretű fotóalbummal lepték meg, amelyben lapozgathatott ottani 26 évének emlékeiben. Valamennyien izgatottan állták körül és a fekete lapokra filctollal a képek alá jegyezték az eseményeket és időpontjait. Hol ő emlékezett egy-egy kép adataira, hol egy másik a régiek közül. Újból úgy éreztük, hogy hazatalált közénk, feloldódott, beszéltetett és beszélt. Az intézet legöregebbje, a 94. évét taposó Zboray Bertalan gyógyszerészdoktor mint korelnök mondott születésnapi köszöntést, amelyre a miniszterelnök — a tőle megszokott humorával — tisztelettel válaszolt. Ezen a napon valamennyien úgy éreztük, hogy ismét a régi, feledte körünkben országos gondjait, visszatért az ő meghitt,,oázisába", ahol évtizedeken át szabadon folytatta politikai, történelmi, irodalmi beszélgetéseit: előadhatta kifogyhatatlan vicceit, amelyek hallatán könnyesre nevették magukat munkatársai. Bizony egyikünk sem gondolta ezen a napon, hogy ez az utolsó közös vidám együttlét lesz és alig másfél évvel később halotti búcsúztatásra gyülekeznek az egykori kollégák s barátok a parlament kupolatermében. Bár tudtuk, hogy súlyos betegségével küzd. a régi hangulat mégis bizalommal töltötte el az egybegyűlteket. Erről tanúsításként az egyik kolléga az ünnepséget videofilmen is megörökítette. Az általa évtizedeken át szerkesztett ,,Orvostörténeti Közlemények" (1967-től szerkesztő, 1976—1990 között főszerkesztő) a kerek évfordulóra önálló kötettel kedveskedett az új főszerkesztő kétnyelvű köszöntőjével, a fogadalommal: ,,munkatársai, barátai és tanítványai, mivel eszméink és életutunk megegyezett az övével, megértjük és a közösen vállalt ,,kényszerpálya", az orvostörténelem művelése hivatásunkká lett. Kötelességünknek érezzük, hogy amit ő megkezdett, megtartsuk az utókornak... ígérjük, hogy életművére vigyázunk, nemzetközi hírnevét öregbítjük, közös munkánkat megőrizzük." Családi háttere, iskolai tanulmányai tették lehetővé, hogy egy diktatúra keretei között a politika- és oktatástörténet számára elkötelezett történész egy periferikusnak látszó szakterületen élni tudott az egyetlen adott tudományos lehetőséggel, és az alapoktól elindulva megteremtette az orvos- és gyógyszertörténet országos bázisintézetét. Édesapja, Dr. Antall József (1896—1974)