Magyar László szerk.: Orvostörténeti közlemények 133-140. (Budapest, 1991-1992)

ADATTÁR - DOCUMENTATION - Szenti Tibor: Paráznák (II.)

Amikor a szerelmesek, főleg a nő mezítelenre vetkőzött, ez a teljes bizalom jele volt; a szerelem olyan hőfoka, amikor testét-lelkét fölkínálta, rábízta, átadta, sőt kiszolgáltatta társának. Ez a fölajánlkozás azt jelentette, hogy az élete fölött a másik fél rendelkezik, és ő teljesen megbízik benne. Ebben az esetben a szégyenérzés megfordul. Szándékosan keresik a mezítelenséget, mert a szerelemben, az érzelemben való föloldódást és a vele járó bizalmat — a verbális kinyilatkoztatás helyett — ezzel az ösztönös cselekedettel lehetett leginkább értésre juttatni. Érdekes volt a magyar parasztság kettős magatartása: a feudalizmus korának prüdériája, különösen a gazda viselkedésmódja, és ellentéte: a gátlástalansága. Mindkét szeretkezési mód ismert jelenség volt körükben, az is, amikor „gazda módjára vétkeztek", vagyis mezítelenül szeretkeztek; és az is, amikor csak a legszükségesebb ruhadarabtól váltak meg az intim percek idejére. Különös módon, mindegyik forma a hatalommal függött össze. A hierarchiában a gazda volt a család feje, az első ember, a vezér, aki nem tartott mástól. Megengedhette magának, hogy mezítelen legyen, hogy a feleségét minél nagyobb, vagyis egész testfelületével birtokolhassa, „élhesse". A másik szeretkezési módnál, amikor ruháitól csak részben szabadult meg, éppen a fennsőbbsége, családban betöltött vezető szerepe nem engedte meg, hogy magát még a legintimebb percekben, a hozzá legközelebb álló ember, a felesége számára is kiszolgáltassa. Testének, lelkének a rajta maradt ruha „várat" jelentett, ahová méltósága megőrzésére egész életében visszavonulhatott. Ezzel a jelképpel és szokással is őrizte kiváltságos családi hatalmát. Ez a kettős magatartási forma azután mindvégig megmaradt ésjellemezte őket. Ennek is köszönhető, hogy az őket fölületesen ismerő kutatók, szépírók, hol a prüdériájukat, hol a bujaságukat hangsúlyozzák. Való igaz, hogy egyénenként, területenként, koronként, vallási hovatartozás és társadalmi rétegződés szempontjából jelentős eltérések voltak közöttük, de mindig e két szélső határ között cselekedtek, amelynek, ha nem is az egyetlen, de alapvető indítéka volt a személyes hatalom nagysága. A mezítelenség lehet szokás és divat: mindkettőre a csoportos megnyilvánulás a jellemző, míg az előbb tárgyalt jelenségek az egyén autonómiáját és individuumát jellemzik. Természeti népeknél, ahol ezt az éghajlat lehetővé teszi, a teljes vagy részleges mezítelenség általános, szinte az egész törzsre jellemző. Fejlettebb fokon az egyes testrészek lemeztelenítése divattal, kultúrhatással függ össze. Gondolhatunk az ókori krétaiak mezítelen női kebleire, vagy a reneszánsz mély dekoltázsára, amely ettől kezdve, bizonyos körökben és eseményeken, a mai napig kötelező, ill. ajánlott öltözködési móddá vált. Napjaink nudizmusának terjedése szintén a csoport-összetartozást erősíti, és nincs összefüggésben a szégyenérzéssel, ill. a szorongással. Ugyanaz a nő, aki a tömegben, ahol a teste a többiéhez hasonlóan az általánost képviselte, szégyenkezés nélkül vetkőzött mezítelenre, ugyanakkor az orvos előtt, ahol már individuumnak számított, szégyenkezve fedte föl magát; esetleg a mezítelenséggel járó szégyenkezés miatt csak a betegsége elhatalmasodásakor jelentkezett az orvosánál. A mezítelenséggel kapcsolatban néhány kultúrtörténeti példát idézünk: A balinéz nők egyetlen, hagyományos ruhadarabja az indiai eredetű szarong volt, azaz, a csípő köré tekert „szoknya". A második világháború után Szukarnó elnök tiltotta meg a „csupasz keblek viseletét. " H. Uhlig így írt erről: „/...] sok meztelen mellű nőt, főleg idősebbeket, látni még ma is az utcán; otthon pedig to vábbra is meztelen felsőtesttel járnak. Férfi nem érintheti az asszony szarongját, mert az tisztátalan, mivel felszívja a menstruációs vért. Alsóneműt ugyanis a balinéz nő éppúgy nem visel, mint melltartót. M. Stingl a mikronéziai Yap-szigetek divatjáról írta: „A nők még mindig növényi rostszoknyát viselnek. Testük felső része meztelen. A férfiak derekukra kötött színes thunak nevezett ruhadarabot hordanak. Egyébként őket sem takarja semmi más. "

6 H. Damm írta a pápuákról: „Míg a kisleányokat csak egyszerű csípőzsinor övezi, a hasonló korú fiúknál az övet kákából készült farokrész díszíti [...] A viselet akkor a legdíszesebb, amikor a fiatalok elérik a »hazasulo kort« f.. .J Míg a lányok korábban is viseltek kötényt (10 éves koruk körül kapnak faháncsból készült rojtszoknyát), addig a fiúk most takarják el nemi szervüket. A ruha egyetlen nagy kagylóhéjból, vagy — mivel ez nagyon drága — kókuszdióhéjból áll. '

n 5 H. Uhling. 1985. 137. 6 M. Stingl. 1979. 183. 7 H. Damm. 1961. 178—179.