Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

TANULMÁNYOK - Rex-Kiss Béla: In memoriam Ludwik Hirszfeld, a nagy lengyel orvostudós (1884—1954)

nyúló vizsgálatokat. Eredményeik birtokában (3 csimpánz közül 2-nél A jelleget mutattak ki) rámutattak a vércsoportok anthropogenetikai jelentőségére. Hirszfeld a 20-as években folytatta csoportjelleg kimutatására irányuló vizsgálatait egy sor állatfajon. Nem kerülte el Hirszfeld figyelmét a vércsoportvizsgálatok alkalmazásának lehetősége és jelentősége a törvényszéki orvostanban, nevezetesen a személyazonosításban és a vitás apaság tisztázásában. Erre 1910-ben és 1912-ben megjelent közleményeiben hívta fel a figyelmet. [7, 12] 1911-ben Düngern és Hirszfeld az A típusú vérminták között különbséget fedezett fel. [11] Megfigyelték, hogy az anti-A szérumnak A-típusú vörös vérsejtekkel való abszorpciója után egyes esetekben a szérum még más, ugyancsak A típusú vörösvérsejteket is képes volt agglutinálni. Ebből arra következtettek, hogy az A típusú vörösvérsejtek között különbség van. A két A vörösvérsejtféleséget eredetileg A ,,nagy" és A „kicsi"jelzéssel látták el, abszorpciós képességük alapján. Vizsgálataikból azt a következtetést vonták le, hogy a B és a 0 típusú egyének szérumában esetleg kétféle, A ellen irányuló agglutinin van. Annak ellenére, hogy később ezt a felfogást Landsteiner és Win is alátámasztották, az utánvizsgálatok eredményei ezt a felfogást nem erősítették meg. Kiderült, hogy itt a valóságban az A típusú vörösvérsejtek különböző receptor-erősségéről van szó és ezért az A „nagyot" Ai-nek, az A „kicsit" Ai-nek nevezték el. Az Ai és A2 típusú vérminták (amiket később „alcsoportoknak" neveztek el) elkülönítésére 1911-ben Düngern és Hirszfeld kidolgozták az ún. „kimerítési-tesztet". [11, 50] Hirszfeld fedezte fel, hogy az A és B receptorok, ha a vörösvérsejtekben együttesen vannak jelen (tehát az AB típus esetén) egymást expresszivitásukban gátolják, agglutinációs képességük csökken. [50] Különösen a B-nek van elnyomó hatása az A-ra, ami demonstrálható nemcsak a direkt agglutinációs, hanem az abszorpciós kísérletekben is. Ebben általában az ún. „géninterakció" szerepét tételezik fel. Röviden kívánok foglalkozni a Hirszfeld által felállított ún. pleiad-elmélettel. Szerinte a 0 egy emberi jelleg, filogenetikáikig nézve emberi őstulajdonság („ó'sanyag") lenne, amiből mutáció útján A vagy B irányban („észak-mutáció", ill. „kelet-mutáció") 0 receptor-veszteség útján A vagy B jelleg fejlődik mind tisztább formában. Olyan mértékben, ahogyan a „null-receptor" mennyisége csökken, nő az A- ill. a B-receptoroké, amíg végül teljesen mutált A- ill. B-típus lesz. Az ilyen teljesen mutált formákat az jellemzi, hogy ezek széruma anti-0 szérumot is tartalmazhat. Azokat az A- és B-vérmintákat, amelyek azonos mennyiségű 0-anyagot tartalmaznak, Hirszfeld és Kostuch egyforma „pleiadoknak" nevezték el. Ezzel egy új szemléleti módot állítottak fel, amely szerint azok az egyének, akiknek vörösvérsejtjei azonos 0 tartalmúak, bizonyos fokú meghatározott pleiad-csoportba tartoznak. Ez az elmélet élénk visszhangot váltott ki és vitákhoz vezetett. [46, 47, 54, 50] A XX. század óriási változást hozott az embertani kutatásban is. A régebbi, morfológiai szemlélet mindinkább háttérbe szorult és előtérbe jutottak a biológia korszerű, experimentális módszerei. Sok adat gyűlt össze arról, hogy földrajzilag miként oszlanak meg az emberi testnek az egyes populációkban megfigyelhető külső sajátosságai, valamint milyen területi variációkat mutat az ember. A humánbiológia egyik fontos területe ma is az ember testalkatának földrajza, illetve a „földrajzi morfológia". Landsteiner felfedezése után csaknem 2 évtizedet kellett várni, hogy a vércsoportok vizsgálata bekerülhessen az anthropológia vizsgáló módszerei közé. A kezdeményezés ezen a téren Hirszfeld és felesége nevéhez fűződik. A vércsoportok biztos öröklésmenetének felismerése (1923) lehetővé tette, hogy a fenotípusok ismeretében kiszámítsuk a jellegeket alkotó, meghatározó gének koncentrációját, frekvenciáját is a különböző populációkban. Ezzel az embertan történetében első ízben vált lehetővé a gének földrajzának a tanulmányozása. E kutatások nyomán alakult ki a humán „génföldrajz ' ', az emberi gének fódrajzi (és egyben etnikai) megoszlásának a tudománya. [ÍJ Már említettük, hogy Hirszfeld feleségével együtt 1916-ban Svájcból Görögországba, Szaloni-