Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)
KÖNYVSZEMLE
szótáruk egy-egy rovartípus görög elnevezés-variációi szerint veszi sorra, filológiai pontossággal, a nevekkel kapcsolatos hagyományt. Az elemzésekben, a mitosz-motívumok, folklór-adatok, nyelvészeti levezetések s a képzőművészeti ábrázolások elemzése mellett szó esik a rovar farmakológiai, orvosi jelentőségéről is. A szótárat az idézett modern, és antik szerzők névmutatója és részletes tárgymutató teszi még használhatóbbá. Megemlítendő az is, hogy a 38 fekete-fehér fotó is meglepően pontosan illeszkedik a szövegbe. Az olvasmánynak is ajánlható, sok mesét, kuriozitást, adatot és szellemes gondolatot tartalmazó munka példázza, milyen eredményesen dolgozhat együtt nyelvész és természettudós — s ehhez talán nem is kell föltétlenül összeházasodniok. Magyar László Eich, Wolfgang: Medizinische Semiotik (1750—1859). Ein Beitrag zur Geschichte des Zeichenbegriffs in der Medizin. Freiburg im Breisgau, Hans Ferdinand Schulz Verlag 1986. (Freiburger Forschungen zur Medizingeschichte, Neue Folge, Band 13.) 153 p. A szerző a hatvanas-hetvenes évek szemiotikájának szemszögéből vizsgálja a németeknél 1756 és 1853 között Semiotik néven művelt szimptomatológia (sőt vele szorosan összekapcsolódva a diagnosztika és a noszológia) irodalmát, mintegy harminc korabeli tankönyvet. E könyvek címeiben a Semiotik (Semiotic és Semeotik variánsokkal) és Zeichenlehre „jeltan" szerepel leggyakrabban, de előfordul még Diagnostik, Nosologie, Phänomenologie és Symptomatologie is. Amit ma szemiotikaként, jeltudományként ismerünk, kimaradt a világjelenségeinek a tudományok között való 19. századi felosztásából. Tudományként való számon tartása olyan amerikai tudósoknak köszönhető, mint Charles Sanders Peirce (1839—1914), Charles Morris (1901—1979), vagy éppen a magyar származású Thomas A. Sebeok (1921-). A szemiotika a hatvanas években vett lendülete ellenére „kiment a divatból": a nyolcvanas évekre kiderült, hogy egyelőre képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, minden esetre nem vált vezértudománnyá. Az ígéretes indulás után, a hatvanas évektől, egy tudományág minimális kritériumának számító intézményei azért kiépültek: vannak szemiotikai folyóiratok, konferenciák, „iskolák", stb. Az „orvosi" és a „modern értelemben vett" szemiotika több ponton is érintkezik (nem véletlen tehát a közös megnevezés). Sebeok többször is rámutatott, hogy a szemiotika fogalomkészletének jelentős része orvosi eredetű és az orvostudomány klasszikusait (Hippokratészi, Galenust stb.) legalább Rudolf Kleinpaul német író és nyelvész (1845—1918) óta előszeretettel szokás a szemiotika előfutárai között is számon tartani. Már a görög szigniíikáció-elmélet, erősen orvosi felhangokkal, a szémeiótiké elnevezést használta, amely a széma „jel" és a szémeiótikosz „jeleket megfigyelő" szókból eredeztethető. Minden esetre, a jel (széma) fogalmának egyik prototípusa (pl. az „előjel" mellett) „a betegség jele" a szimptóma volt. A szémeiótiké' szót „jeltan" értelmében John Locke (1632— 1704) vezette be az angol és ennek nyomán a modern filozófiába és a modern értelemben vett szemiotika (angol semiotic vagy semiotics, francia sémiotique, német Semiotik stb.) legalább idáig visszavezethető. Locke egyébként orvos volt ugyan, de a szót nem hozta nyíltan összefüggésbe az orvosi szimptomatológiával. A szemiotika és orvostudomány kapcsolatát a rögtön adódó asszociációkon (pl. a láz a betegség, a pirulás a szégyenkezésnek a jele) általánosabban is meg lehet fogalmazni. PL, miként arra Sebeok is felhívta a figyelmet, a jeltudomány végső soron a közvetlenül adottól az észlelhetetlen felé haladó megközelítés egy módja és így a bizonyításclmélettel, köztük az orvosival mutat rokonságot. A Locke által használt angol semiotic Johann Heinrich Lambert (1728—1777) neves hugenotta tudós 1764-ben kiadott „Neues Organon" (Új mű) című munkájában németül mint Semiotik jelenik meg és „a gondolatok és dolgok kapcsolatával foglalkozó tant" jelenti. (Peirce nagyra becsülte Lambert munkásságát.) Eközben a német szóhasználatban a Semiotik legalább a .19. század második feléig a szimptomatológiát jelentette. Wolfgang Eich könyvében némi bevezetés után (4—39), a szimptomatológiai tankönyvek szerzőinek munkásságát tárgyalja (40—95), majd a tanulságokat összegzi (93—131). Az általa idézett példákból kiderült, hogy a korabeli orvosokat élénken foglalkoztatta pl. a signum „külső jel" és signatum „belső állapot" viszonya, a betegség fogalmának a tünetétől való elhatárolása (egy Gaubiusnak tulajdonított megfogalmazás szerint a betegség nem más, mint tünetek együttese, Morbus est comple.xus symptomatum, 82).
