Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)

ADATTÁR - Kiss László: A himlőoltás kezdete Hont megyében a XIX. század első évtizedeiben

nek megtérítéseként. Borbély tehát nemcsak tanulni megy Pestre, hanem „oltóanyagért'" is. A „próbát szenvedő gyermekeket" felviszi Pestre, ott beoltja őket, s a beoltott s fogant gyermekekkel gyorsan haza utazva az ő karjukról oltja tovább a Hont megyei gyermekeket. Úgy látszik, a többi seborvos nem vállalja ezt a fárasztó módszert, ők csak megtanulják az oltást, de — valószínűleg oltóanyag hiányában — nem oltanak. Borbély viszont 1804-ben ismét három gyermeken hozza Pestről az oltóanyagot Hontba [8]. Nem lendíti fel a vakcinálás ügyét a megyei orvos posztján bekövetkezett változás sem — meghal La Rose, utóda Lübeck Károly lesz 1805-ben. Az 1086. május 6-i közgyűlés megállapítja, hogy „a Tehén Himlőnek oltása e Megyében igen lassú lépéssel ment volna eddig elől". Ezért meghagyja az „Orvos és Seb Orvos Uraknak", hogy „ezen nagy haszonnyal járó találmányt erősebb előmenetellelfolytatni iparkodgyanak" [9], Az erélyes felszólítás ellenére a himlőoltás továbbra is csak araszolva halad előre: 1808-ban csupán Toldy János, a Selmeci járás újdonsült seborvosa kap 70 krajcár (?) jutalmat „a mentő himlőnek" beoltásáért [10]. A napóleoni háborúk, majd az 1809-es nemesi felkelés nem kedveznek a himlőoltás szélesebb körű bevezetésének. Az országos főorvos 1812-ben hatósági feladattá teszi a himlőoltást és bevezeti az oltó orvosok díjazását [11]. A kérdést, hogy ez mennyire gyorsítja fel Hont megyében a vakcinálás eddig csak igen lassú ütemű fejlődését, nem tudjuk megválaszolni: az 1810-es évek jegyzőkönyvei a második világháború során elvesztek. A megmaradt 1819-es, ill. 1822-es jegyzőkönyvek adataiból mégis arra következtethetünk, hogy kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de Hontban is rendszeressé válik a himlőoltás. Megalakul a „himlő oltásbéli fiók Deputátio", melynek „Elöl Üllőjje" a megye főorvosa — Lübeck 1814-es halála után e tisztet Stéger János tölti be. A főorvos rendszeresen tájékoztatja a beoltottak számáról a megyegyűlést, mely aztán megszavazza az oltásért járó jutalom kifizetését: minden beoltott után 15 krajcárt. így például az 1819. november 8-i közgyűlés összesen 1032 gyermek beoltását díjazza. A legszorgalmasabb oltó a Bozóki járás seborvosa: Hönigh Ignác, aki egymaga 664 gyermeket oltott be, tehát a beoltottak 64%-át! [12] Ez a nem kívánatos aránytalanság fennállhatott a későbbi évek során is, mert Stéger főorvosnak 1822. április 19-én, a közgyűlésnek benyújtott jelentéséből az derül ki, hogy „a Megyebéli Orvos, és Sebb Orvosok közül némellyek igen kevés, némellyek pedig egy gyermekbe sem ojtottak himlőt". Ezt támasztja alá a néhány oldallal odábbi bejegyzés, mely a himlőoltásért járó jutalom kifizetését rendeli el. Hönigh ismét a legaktívabb: 837 gyermek beoltásáért 209 forint 15 krajcár jutalmat vehet fel a megye házi pénztárából. Három másik társa összesen 448 gyermeket oltott be. A megyegyűlés utasítja tehát az egyes járások főszolgabíróit, hogy „akár Rendszerént való, akár pedig betsületbéli Sebb Orvosokat ebbéli s a nélkül is jutalommal járó kötelességeiknek pontos tellyesítésére hathatössan meg intsék" [13]. A megintés mikéntjéről nem, de „hathatósságáról" maradt lenn adat: a decemberi közgyűlés további 954 gyerek beoltását díjazhatja, (az oltók közt most Hönigh már nem szerepel), [14]. Feltételezve, hogy az áprilisban jelzett 1285 gyermeket szintén 1822-ben oltották be, úgy a decemberi számadattal együtt ez 2339 oltást jelent az 1822-es évben. Természetesen nagy hiba volna, a himlőoltás kezdeti éveiben tapasztalt hiányosságokért csak az orvosokat megróni. Ne feledjük: az orvostörténelem első olyan megelőző jellegű akciójáról van szó, melynek mozgatórugója nem az egyszerű nép számára is felfogható, egyértelmű, közvetlenül fenyegető veszedelem (pl. a megye felé közelítő járvány), hanem egy helytartótanácsi rendelet — tehát egy újabb „úri huncutság"\ S ráadásul egy olyan „nyavalya" ellen kellene megvédenie a beoltottat, amely a társadalmi értékelésben alacsonyabb rangot képviselt mint a még mindig sokak által rettegett pestis [15]. A himlő ugyanis elsősorban a gyermekek megbetegedése volt, s a korabeli „Isten adta — Isten elvette" felfogás könnyen belenyugodott egy-két gyermek elvesztésébe. Másrészt a himlő igen nagy kontagiozitása miatt a himlőn már átesett szülők úgy vélekedtek, hogy a himlő ellen nem lehet, tehát nem is kell védekezni. Ilyen kedvezőtlen légkörben érthető, hogy — mai kifejezéssel élve — társadalmi összefogásra volt szükség, hogy a „szegény adózó nép"